Minden kezdet nehéz. És a vég?

Érdekes, hogy egyes dolgokkal kapcsolatban milyen átgondolatlanul elfogódott vagyok. Szeretek dolgokat mindenféle racionális magyarázat nélkül, és ráadásul nem is igénylem velük kapcsolatban a magyarázkodást, egyszerűen csak szeretem őket mindennel együtt és ragaszkodom ehhez az érzéshez. Vannak viszont dolgok, amiket csak akkor tudok megszeretni, ha értelmet lelek mögöttük-valamit, amivel magyarázhatom vonzódásomat/rajongásomat/szeretetemet. Ez most azért jutott eszembe, mert The Dodost hallgatok és az előbb azon gondolkodtam, miért pont őket szeretem, vagy inkább miért szeretem őket? Annyira leblokkoltam ettől az egyszerű gondolattól, hogy le kellett írnom, hátha akkor értelmet nyernek az érzéseim. Most, hogy leírtam, valami olyasmi szaladt át a fejemen, hogy én ehhez nem értek. Ez olyannyira értelmes gondolat, hogy muszáj hozzátennem egy másik okos gondolatot, azazhogy feltevést, miszerint vannak dolgok, amikhez nem értek. A velencei biennálén ez a néhány alapvető megállap

Praha Day Zero Az eső kimosta a vasúti töltést Máriánál. A 4es metró aluljárója Noé fogadására limited edition özönvízzel készül, a menekültmosoda urbánus vízesésnél pro bono üzemel, nedves a világ, tele a vagon, multikulti altató és kilenc óra színtiszta ébrenlét nomád életem első napjának estéjén. A Metropol kilő a keletiből. Praha Day 1. I'm gonna go out I'm gonna let myself get Absolutley soaking wet It's rainin men Hallejulah . . . Hell yeah, Geri Halliwell knows it! Eső, eső és még egy kis eső. Hullák és bogarak a nemzetiben. Este óváros a napon és rengeteg olyan hely, ahová vissza szeretnék menni. A Fénix egy sör. Vacsorára kétfejű sasku knédlikarikával. Nem. Valójában fokhagymakrémleves bogyósgyümis palacsintával. Igazi cseh specialitás. Három korty Gambrinus. Három. Uram... Uram! Igen, ön ott! Sajnálom, de így nem jöhet be. Ezt a sugárhajtású fánkcsizmát le kell vennie. Praha Day 2. A Hotel Piv

Végre megközelítőleg úgy nézek ki, amilyennek magam belülről látom. Nem vagyok túl nőies, de szerintem most ez éppen megfelel nekem. Na nem lettem homoszexuális, ettől még ugyanúgy a fiúkat szeretem. Ki vagyok békülve úgy általában a Lilivel. Amikor először merültem a Balatonba a kis pipi fejemmel, azonnal tudtam, hogy no matter what ez egy kifejezetten jó döntés volt. Mellőzök minden finomságot, meglehetősen kemény vonásaim lettek ettől a vágástól és ha rossz kedvem van, kifejezetten feltűnően fiús vagyok. Anya is megkapta, amire húsz éve hiába várt. Rózsinéni szerint (akitől régen a tejet vettük) annak indultam, csak leszáradt útközben. Szeretem ezt a kicsi önmagamat, amit előhozott. Biztos furcsa, de nekem nagyon fontos, hogy tudjam magam szeretni. Egy darabig most ez nem ment és már nagyon vágytam rá, mert bizony gyakran maradok kettesben önmagammal, onnan pedig nehéz elmenekülni, hazudni és hitegetni. Vége a rejtőzködésnek, minden látszik. Már könnyebbnek érzem magam egy fokkal.

két kézzel kapaszkodom a kedvességekbe. kezdem felfedezni a saját határaimat hajtő és elmeirányban. ritkán ilyen fontos, mint most, horgonytalanul. útnak indulok, mert nem bírok megülni a seggemen. anya főiskolás fémvázas hátizsákját most pakolom tele, hogy majd felrakjam a képzeletben amúgy is telerakott hátamra és két lépéssel, amelyet a felnőttség felé szándékoztam megtenni, újra gyerek leszek, ez ellen tenni nem lehet. az ősztől várom a patchworköt, foltozza már össze a széthullott darabjaimat, ha már nekem nem jutott rá több, mint egy tenyérnyi szőrcsomó a rákóczi sarkán. időleges állapot ez, mint egy állomás; koszos és tele bevándorlókkal és kivándorlókkal. erős vagyok, mint a sörecet, néha ugyan meg kell magam erőltetnem, hogy hab legyek a tortán, de legalább érzem a hatását a döntéseimnek és tudom, mi miért történik odabent, hamár az idekint értelmezésével ennyire elütök a szükségestől. imádom ilyenkor Abed és a community gondolatát és a saját communitym gondolatát és ez ném

Amikor kicsi voltam, gyakran álmodtam, néha ébredés után is. Anya azt mondta, ha üldöznek az álmaim, írjam őket a naplómba, vagy meséljem el, akkor megszűnnek majd. Volt viszont néhány ragaszkodó kísértet. A fülembe sugdostak. Emlékszem a konstans zajra, amit a fejemben okoztak. Hárman voltak, egy fehér-kék kendős nő és két nemtelen alak, őket már csak halványan tudom felidézni, de valahogy úgy jelent meg minden szavuk a fejemben, mintha apa grafikáinak betűstílusában leírt mondatok árasztották volna el a látómezőmet. A két alak a háttérben veszekedett, a kendős nő pedig hozzám beszélt valami kellemetlen hangmagasságban. Nem értettem ugyan, de zavart. Később, amikor gimis lettem, ők már sehol sem voltak, de néha, főleg az erős koncentrációt igénylő, vagy stresszesebb helyzetekben néha fogta magát, és újra előjött a zaj, elborított és küszködnöm kellett, hogy arra figyeljek, ami kívül folyik. * Most van az a pillanat, amikor a betonvágó és a jazz kakofóniájában elvesztem a kapcsola

http://puzzle.ujragondolo.hu/2015/08/06/ugye-mi-jo-baratok-vagyunk/ Véletlen találtam erre a kis írásra, érdekes és jó taktika ennyi állítást összerakni, mert ha akarnám sem vitathatnám a feje tartalmát, az az, ami. Na de van az a része a mondanivalójának, ahol a kihasználásról ír az emberi kapcsolatainkban. Szerintem ez egy olyan dolog, amit kár a negatívumok közé sorolni. Nyilván fel lehet fogni a helyzetet így is, mert van egy helytelen, egyoldalú gondolkodás, az tényleg a szó szerinti kihasználás, viszont ha belegondolsz, akkor ráébredsz arra a nyugtalanító tényre, hogy már a fogantatásunk pillanatától használjuk az embereket bizonyos módon. Édesanyám testével kezdődik ez a visszacsatolás-folyamat, hiszen ő jogosan feltételezheti, hogy ha szüksége lesz rám, én ott leszek, mert ő felnevelt engem és én a szó pozitív értelmében használtam őt. Ha a legfontosabb fennálló emberi kapcsolatom is leírható ilyen jellegűen, akkor nem nehéz belátni, hogy később tudatosan vagy tudattalanul ol

Ahogy a strand kövér madonnáját néztem a vízből, átfutott a fejemen a kép, amit néhány órával korábban láttam a Csobánc derekánál, a Papsapka-kövek tetején. A fényképezőgépem keresőablakában a fenyvesen át a magasból pont Tapolca házaira láttam rá, és hiába mentem arrébb vagy kerestem más szöget, rá kellett jönnöm, hogy mindenhol belelóg egy kicsit a civilizáció. Most először tűnt fel, de nem is pontosan tudom, hogy lehet ez, hiszen évek óta figyelem ezt a látványt, hogy a helyi adoniszok és túlérett vénuszok is a berendezés részei. Apával beszéltem erről, és azt mondja, szerinte ez így van jól. Hogy tökéletes kép nincs, vagyis nem az a tökéletes, ami hibátlan. Ezek a dolgok is hozzátartoznak a valósághoz. Azt hiszem, hogy kezdem érteni. Először úgy próbáltam megközelíteni, hogy a képkivágáson múlik az, ahogyan a világot látom, de most már úgy érzem, hogy ez a Rorschach-teszt, amivel minden éber pillanatban a saját látásmódom gyakorlom, azt mutatja nekem a világból, amit én látni akar

Nem merek gyógyszert kérni, mert a változások egy részét félek elveszíteni, de rohadtul szét vagyok esve. Időről időre random sírva fakadok. Ki vagyok akadva, mint egy ágyrugó. Hullámzik a hangulatom, hisztis lettem és le vagyok lassulva. Mi a fenét képzeltem? Tök egyedül érzem magam ezzel az érzésfcknkupaccal. Meg egyébként minden mással is. Csinálom a dolgomat, de annak ellenére, hogy a feladataimmal nagyon jó hatásfokkal haladok, az agyam ki van égve, üresen tátong a koponyám emocionális oldala, és csak hogy ne tűnjön fel a hiány, az agysejtjeim véletlenszerű reakciókkal küldik meg a szerencsétlen érzékeimet. Sürgősen sokkhatásnak kéne kitennem magam, hogy valami változzék, mert egyelőre az emberi oldalam csak elcseszett fahéjas csigák sütésével tud foglalkozni.

     hosszú időn át tartó megfigyelés és néhány lehetetlen lehetőség kizárása után kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy kezdek felnőni. ez a gondolat nem sok elégedettséggel tölt el, ámbár nyilván praktikus okokból előbb-utóbb meg fogok barátkozni a rendezés alatt álló kirakattal. elvetettem a betegség az agyamra gyakorolt különös hatásának lehetőségét, szintén praktikus okokból, tekintve a félelemtől való félelmemet, aminek ezúton sem adom meg az esélyt a felszínre kerülésre. más felnőttek beható tanulmányozása után eldöntöm, hogy nincs általános tünete a felnőtté válásnak, így az enyémek sem biztosan egyértelműek. a racionális magyarázat nyilván tömegesen előforduló latin kifejezésekkel terítené ki orvosi lovam pokrócát a tudomány díjnyertes szőnyegporolójára. csak úgy szállnának a poratkusz adultuszok határozott szárnysuhogással az ivarérett felelősségtudat felé. az ellenszer nem ismert.

Régen csak úgy történtek velem a dolgok, most viszont már tudom őket irányítani. Vagy legalábbis szívesen teremtem meg magamnak az illúziót, hogy ez lehetséges. Akárhogyis, az biztos, hogy egészen máshogy látom a történéseket, mint néhány éve. Ennek semmi köze ahhoz, hogy éppen a kétikszen állok. Csak mostanában többet vagyok elfoglalva a belső világommal, mint ezzel a kinti térrel és élénkebben érzékelem a változásokat magam körül és magamban. Nagyjából úgy tudnám leírni, mint egy ködös idő és egy labirintus párhuzamát. Mielőtt ezt a nagy felfedezést tettem volna, legalábbis ahogy most utólag elképzelem, valami rendkívül homályos térben és időben mentek végbe az események. A tapogatózni ige meglehetősen jól leírja azt, ahogy éltem. Úgy gondolom, hogy ez nincs összefüggésben a céljaimmal, sokkalinkább a módszereimmel és a hozzáállásommal. A tapogatózás a ködben gyakran megjelenik a fejemben, mint kép és ha most előhívom, egészen szépiaárnyalatúnak látom, fakónak, mert emlékszem, hogy

Először csak félve, egészen kicsit. Izmaim és idegeim pattanásig feszülve, még a nyakam sem lett nedves. Nyújtogattam fáradt tagjaim és néztem a zavaros víztömeget valami ismeretlen szörnyeteg után kutatva talán. Nem jött elő, Lábikrám csak a másik lábikrám simogatta. A lélegzetem halk, ám ahogy egyre mélyebbre kerül a mellkasom, a levegő már sóhajtásként távozik tüdőmből és én minden sóhajjal könnyebbnek vélem a testem. Alacsony a víz, félelem duzzasztja képzeletemben sötét áradattá, bár a homokot még bőven elérem. Tágra nyílt szemmel merítkezem újra és újra, centinként magamra húzva a hűvös takarót és közben egyenletes levegővételeim tartanak a helyemen csupán. Védtelen, meztelen hátam nyújtom merészen, de lassan a sötétségnek. Hiszek neki, amikor azt suttogja, elkap majd. Kezeim sután simítják a vékony vonalat, ami az ég és közte élesen vágódik a térbe, soha nem engedi, hogy elfelejtsem, ki a barát és ki az ellenség. Egy nagy sóhaj otthont cserél, de a testem még enyém, görcs

https://www.youtube.com/watch?v=Se25BKsTMI8 soha ennyit még nem sírtam filmen, ám csak te voltál ott és én, kettesben önmagammal, így minden felelősség a miénk. az is, hogy nem kapcsoltam ki az első nehezebb percben, és minden más esetben valóban kikapcsoltam volna, de azzal kudarcot vallottam volna és én félek a kudarctól. teljesen mindegy, miről szól, biztos rengetegen látják benne azt, amit én és sokan azt, hogy a csillagainkban a hibához és az orvostudományhoz hasonlóan a betegségből húztak hasznot a film készítői. csúnya dolog. fene az egészbe, igazából ez egy olyan történet, ami beletapos a leggyengébb pontomba és páros lábbal ugrál rajta, amíg ki nem préseli belőlem az utolsó adag fogkrémet is és a végén hálás leszek mindezért.

Idegen vidékekre vágyom, egyetlen szerencsém, hogy nem menekülésvágy hajt, hanem a kíváncsiság. Bár még csak egy hete vagyok itthon, kezdem már újra megszokni a reggeli teregetés közben köldökömet simogató selymes gazt(megint elromlott a fűnyíró) és a fák csicsergését és a traktorok és fűnyírók szívmelengető kánonját. Nagyon könnyen el tudom magam képzelni egy simára nyírt réten szálldogálva gondtalanul, de hát mégsem ihatok bort, ha mindeközben bőszen vizet prédikálok. Ha újra gondtalan szeretnék lenni, jobban tenném, ha szedáltatnám magam életem hátralévő részére és ezzel a füvön szárnyalás kérdése is megoldottnak tekinthető. Akkor lennék boldog. Én maradtam. Érthetetlen, de nincs az a teher(de, van az a teher), ami megölné bennem ezt a valamit, amit azt hiszem énnek bátran hívhatok. Szeretem ezt az ént, szeretik ezt az ént, ettől én mégjobban szeretem ezt az ént, és szuperegóm fényében csak úgy tündököl a boldog önimádatom és mivel így hiszem, ki is mondom: az életszeretetem.

Már nagyon régóta először úgy feküdtem le, hogy imádkoztam elalvás előtt. Nem igazán tudom, miért, csak egyszerűen kellett valami, hiányzott valami. Elmondtam a két kis halandzsát, amit soha nem szavanként, mindig inkább hangok és dallamok és üzenetek varázslatos keverékeként ismételtem a kellő időben, de legfőképpen akkor, ha rámjött a ’szükség’. Azon gondolkodtam, miközben a varázsigét mondtam magamban, hogy vajon mi ez az egész. Hogy lehet, hogy egyébként meglehetősen passzív katolikusként most egyszeriben imádkozni támadt kedvem? Nem mondhatnám, hogy minden világos. Nem is rólam van szó, azt hiszem. Én egy elég furcsa eset vagyok, viszont magamon keresztül tudok csak gondolkodni, és nekem mindig szükségem volt valamire, ami több, mint a kötelező, több, mint a hétköznapi és sokkal messzebb van mindentől, ami leírható, ám mégis közelebb mindenhez, ami mindennapi. Vajon ha ezt nem látom, akkor én is az elveszett részemet keresném a jehováknál? Mi van azokkal, akik elfelejtették,

azon gondolkodtam, hogy ki vagyok én. vajon az vagyok, akit látok, vagy az, amit látnak? vagy egyik sem? esetleg mindkettő? És az, ami rólam elmondható, az én vagyok, vagy öröklött és tanult szokások és viselkedésminták rendetlen halmaza? mondhatom, hogy én ez vagyok? vagy inkább csak viselem ezeket a tulajdonságokat, és ami valójában én vagyok, amire azt mondhatom, hogy ez bizony az enyém, az csak néhány apró finomság, pár apró morzsa a viselkedésem mögött. mi lesz, ha lehántom, amit kaptam? most lehántom a fizikai létemnek minden olyan megjelenését, amin nem változtattam. marad pár hullámos hajcsomó, egy szabályozott, ám szabálytalan fogsor, a kontaktlencséim, a hasizmomból három milliméter, és a borotvált lábam. ha szigorúan vesszük, akkor a fülcimpám is én vagyok, abban a fülbevaló én vagyok, az ujjamon a gyűrű én vagyok, a testemen a ruha én vagyok, még ha ezek egy része szintén örökölt is, de végső soron az én saját döntéseim tették őket az enyémmé. a mentális énem magj