Már nagyon régóta először úgy feküdtem le, hogy imádkoztam elalvás előtt. Nem igazán tudom, miért, csak egyszerűen kellett valami, hiányzott valami. Elmondtam a két kis halandzsát, amit soha nem szavanként, mindig inkább hangok és dallamok és üzenetek varázslatos keverékeként ismételtem a kellő időben, de legfőképpen akkor, ha rámjött a ’szükség’. Azon gondolkodtam, miközben a varázsigét mondtam magamban, hogy vajon mi ez az egész. Hogy lehet, hogy egyébként meglehetősen passzív katolikusként most egyszeriben imádkozni támadt kedvem? Nem mondhatnám, hogy minden világos. Nem is rólam van szó, azt hiszem. Én egy elég furcsa eset vagyok, viszont magamon keresztül tudok csak gondolkodni, és nekem mindig szükségem volt valamire, ami több, mint a kötelező, több, mint a hétköznapi és sokkal messzebb van mindentől, ami leírható, ám mégis közelebb mindenhez, ami mindennapi. Vajon ha ezt nem látom, akkor én is az elveszett részemet keresném a jehováknál? Mi van azokkal, akik elfelejtették,