Minden kezdet nehéz. És a vég?

https://www.youtube.com/watch?v=Se25BKsTMI8 soha ennyit még nem sírtam filmen, ám csak te voltál ott és én, kettesben önmagammal, így minden felelősség a miénk. az is, hogy nem kapcsoltam ki az első nehezebb percben, és minden más esetben valóban kikapcsoltam volna, de azzal kudarcot vallottam volna és én félek a kudarctól. teljesen mindegy, miről szól, biztos rengetegen látják benne azt, amit én és sokan azt, hogy a csillagainkban a hibához és az orvostudományhoz hasonlóan a betegségből húztak hasznot a film készítői. csúnya dolog. fene az egészbe, igazából ez egy olyan történet, ami beletapos a leggyengébb pontomba és páros lábbal ugrál rajta, amíg ki nem préseli belőlem az utolsó adag fogkrémet is és a végén hálás leszek mindezért.

Idegen vidékekre vágyom, egyetlen szerencsém, hogy nem menekülésvágy hajt, hanem a kíváncsiság. Bár még csak egy hete vagyok itthon, kezdem már újra megszokni a reggeli teregetés közben köldökömet simogató selymes gazt(megint elromlott a fűnyíró) és a fák csicsergését és a traktorok és fűnyírók szívmelengető kánonját. Nagyon könnyen el tudom magam képzelni egy simára nyírt réten szálldogálva gondtalanul, de hát mégsem ihatok bort, ha mindeközben bőszen vizet prédikálok. Ha újra gondtalan szeretnék lenni, jobban tenném, ha szedáltatnám magam életem hátralévő részére és ezzel a füvön szárnyalás kérdése is megoldottnak tekinthető. Akkor lennék boldog. Én maradtam. Érthetetlen, de nincs az a teher(de, van az a teher), ami megölné bennem ezt a valamit, amit azt hiszem énnek bátran hívhatok. Szeretem ezt az ént, szeretik ezt az ént, ettől én mégjobban szeretem ezt az ént, és szuperegóm fényében csak úgy tündököl a boldog önimádatom és mivel így hiszem, ki is mondom: az életszeretetem.