Minden kezdet nehéz. És a vég?

na szóval. egyszerűen megállapítható, hogy problémáim vannak. valóban, teljesen igaz, a problémáim jelentős része irracionális, esetenként személyiségemnek köszönhető, mivel hajlamos vagyok túlgondolni a dolgokat, vagy a dolgok hiányát. megállapítható továbbá az is, hogy a problémáim egy másik, szintén jelentős része szomorúan komoly, időnként csapongóan szuicid jellegű gondolatoktól kísért, amit olykor spirálhoz szoktam hasonlítani, vagy olajfúrótoronyhoz, mert csak felülök a fúrófej spiráljára és sikoltozva csúszom lejjebb. kétségtelen, hogy az előbbi két megállapítás ellenére élek, futkorászom és esek-kelek, tehát a spirálos sikítások valahogy soha nem értek el a föld középpontjába, a tudattalanság bomlasztó utolsó forró magjáig. igaz tehát, hogy minden csúszás megállt egy ponton, és ha nem is tért vissza a megnyugtató felszínre, jó erősen megkapaszkodott és nem csúszott tovább. huszonegy éves vagyok. az első emlékeim egy átlátszó kék fürdőhabos üvegről szólnak, amiben

csapdába esve dühöngenék, magamat ölelve gurulnék tehetetlenül a nedves sötétben, nyöszörögnék, de nyílik a program, enyém a szó lehanyatlanak ezek a béna kezeim a poros billentyűzetre és csak találomra esnek ujjak betűkre amikor sokat iszom a sörből és tudom, hogy nem fér el az apró testemben egy részegségnyi, de hányni tudnék futok magam mellett a perintparton, rémülten nézem magam a korlátok mögül, nehéz is vagyok és impresszionista, mosódott tükörkép-homlokom hullámzó régmúlt hajakkal suhan hangtalan csodák palotája vagyok a sárga menekülésben magam elől és a mókusok elől, kérdeznek tőlem, de én csak szállok a betonon, nem gondolok megoldásra elönt a regényes időtlenség a híd és a büfé között hogy újra hánynom kell szépiavárost és rációt találnék, kitalálnék hosszú léteket, másokét és ami már látható, ha leszállnék és megkapaszkodnék gyökerekben homályosan fekvő bozótsziget sodortatja magát, a rózsaszín műláb vagyok beágyazódva erősen arcirányban és nem m

Anna Gavalda Együtt lehetnénk című könyvében sokmindent megtaláltam, amit a könyvekben keresni szoktam. Elveszi az időt az olvasás, megáll az élet, nem eszek, nem alszom, fáradhatatlanná tesz, ha úgy érzem, általa valami olyasmit szerzek meg, ami sehogy máshogy nem csattanhatott volna össze az univerzumommal. Néha elmosódnak a szemem előtt a sorok, és tényleg, őszintén ez nem a könnyek miatt van így, hanem mert szokott, néha nehéz fókuszálnom, de hajnalban, amikor még mindig világít a képernyő, beteg is vagyok és euforikus az egyetlen pisszenés és mozdulás nélkül az ágyamban, odafent az agyamban átélt élményektől nem találom a sorokat. Őrülten fontos ilyenkor, hogy megkérdezzem magamtól, nem lenne-e jobb aludni, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, tudatomnál vagyok, nincs szükségem arra az alvásra, és szükségem van arra, amit egy fura francia történet adhat nekem. Meg sem kérdezem a fontos kérdést, hanem csak száguldozom tovább, vagy kapaszkodom, ahogy sikerül, és élem valaki

Félek az üresség hiányától amikor nincsen több izgalmas, sötét, dolgokat rejtő szeglet, nincs a takaró alatt elveszett sóhaj, mert minden kiderül délre, és ami sötét, az nem üres hanem mocskos, és legyőzöm azt is, amitől a félelem fél, hogy talán ráesek a világ széléről történő zuhanásban Már a zuhanás sem a régi, mindent tudok róla kibe kapcsolom magam az ejtőzésből, tudatos álom ér nappal a nagyelőadóban, mert éjjel, amikor jönni akart el voltam foglalva egy sokkal fontosabb háromkredites ébrenléttel Felzúg a tömött szivacs hogy akar engem, hirtelen magamra lépek a sötétben, azt hiszem patkány talán tévedek, de kihalt a pálya már, és a nagyon messzire elhallatszó sikolyom önmagát üldözi a két törött tükör között, amikben régen sokszor rajzoltam magam hátulról.

Az utolsó előtti szöveg ötödik oldalának utolsó bekezdéséből hallottam két mondatot, a kedvenc két mondatomat, de nem bírok újra írni, mert értéktelenek a gondolataim és bizonytalanok, folyton lesnek, félnek és azt nézik, ki mit gondol, hogy vajon elég erősek-e és az arcomba csapva visszapattannak-e. Akarok tanulni mindenből, okos lenni és következetes és tökéletes, pedig megállapítottam, hogy szeretem magam és tényleg szeretem magam, és akkor szeretem magam a legjobban, amikor káosz uralkodik felettem, nem én uralkodom a káosz fölött. Az ésszerű, glédába rendezett gondolatok követhető sormintájától megvadulok, kiesek a szerepemből, pedig egészen sokáig ügyesen csináltam úgy, mintha ember lennék, rendes ember csupa hagyományos értékrenddel, amit felesleges megindokolni. Miért Stamler, és nem Sztamler? Szokásjog. Bazinagy szokásjog vagyok, húsvétkor tojást festek és tizenöt percig dagasztom azt a kalácsot, amit anya rakott össze és én csak annyi időre ugrottam ki az ágyból, ho