na szóval. egyszerűen megállapítható, hogy problémáim
vannak. valóban, teljesen igaz, a problémáim jelentős része irracionális,
esetenként személyiségemnek köszönhető, mivel hajlamos vagyok túlgondolni a
dolgokat, vagy a dolgok hiányát.
megállapítható továbbá az is, hogy a problémáim egy másik,
szintén jelentős része szomorúan komoly, időnként csapongóan szuicid jellegű
gondolatoktól kísért, amit olykor spirálhoz szoktam hasonlítani, vagy
olajfúrótoronyhoz, mert csak felülök a fúrófej spiráljára és sikoltozva csúszom
lejjebb.
kétségtelen, hogy az előbbi két megállapítás ellenére élek,
futkorászom és esek-kelek, tehát a spirálos sikítások valahogy soha nem értek
el a föld középpontjába, a tudattalanság bomlasztó utolsó forró magjáig. igaz
tehát, hogy minden csúszás megállt egy ponton, és ha nem is tért vissza a
megnyugtató felszínre, jó erősen megkapaszkodott és nem csúszott tovább.
huszonegy éves vagyok. az első emlékeim egy átlátszó kék fürdőhabos
üvegről szólnak, amiben egy műanyag cápa lebegett középen. a széles bejárati
ajtónk küszöbén ültem, ölemben ezzel a kocsonyás üveggel és markolásztam a
remegő cápa után az üvegben. nem emlékszem, hogy sikerült-e kihalásznom, de az
illatát tegnap a második emeleti mosógépek mellett éreztem, és megfordult a
fejemben, hogy megkérdezem a közös csoportban, kinek van ilyen cápás öblítője,
aztán valamiért elfelejtettem, és sajnálom, mert szívesen megmostam volna a
ruháim az intenzív emlékfolyamban. az is eszembe jutott, hogy egy ilyen
triviális apróságot leírni tulajdonképpen minek is, és tényleg kit érdekel a
cápás fürdőhab ötéves koromból.
amikor rosszul vagyok, attól vagyok rosszul, hogy véletlen
vagy szándékosan felismerek egy ismétlődő mintázatot, amiből rossz is kisülhet,
vagy biztosan emlékszem, hogy sült már ki belőle rossz, és aztán rátapad a
passzív műveleti memóriám arra a mintázatra, de csak arra emlékszik, merre van
lefelé, hogyan rándulok görcsbe, hogyan leszek kellemetlenkedő alak,
komplexusos beszólogató szigorú szemekkel, aztán szomorú és magányos.
elképzelem magam helyeken, ahol szeretek lenni úgy, ahogyan nekem rossz,
például egyedül, vagy remegve, vagy gyomorban görccsel, torokban gombóccal.
milyen nagyon egyszerű lenne mintázatokkal magamhoz térni,
hiszen élek, így a felismert mintázatot csak követnem kellene az előző
megoldásig, ami egészen biztosan sikerre vinne engem.
különös ez az én agyam. ráfordulok a lefelé vezető spirálra,
megtalálom a felfelé vezető ajtót, de nem tudom kétszer ugyanazt az ajtót
használni, mert nem fogadja el. fél, hogy hozzászokom, hogy mondjuk innentől mindig
a kiscicák látványa fog majd megnyugtatni, vagy a csokoládémajszolgatás,
esetleg egy személy. a szükségszerű függés ettől az eszköztől a folyton
újra felbukkanó gondjaimmal erősödne, ezért hogy kirántsam magam Münchhausen báró módjára a spirálból a saját hajamnál fogva, azt a puszta személyem által, a képességeim segítségével kell megtennem, mert ha nem, az önállótlanná tesz, és azt én nem szeretem. megrémiszt a gondolata, bizonyára ez egyfajta fejletlenség is lehet, hogy szükségem legyen
emberszemélyekre, egzakt fogalmakra, tárgyakra, tapasztalásokra az egyensúlyi
állapotom eléréséhez.
tulajdonképpen a saját kezemet kötöm meg azzal, hogy nem fogadom
el ugyanazt a megoldást kétszer, és nem határozom el magam egy bizonyos ajtó
mellett, ráadásul nem kizárólag a problémás esetek, hanem az emberi
kapcsolataim szempontjából sem.
nem nézek sorozatokat, mert nem tesz boldoggá a folyamatosan
adagolt élvezet, az egyenletes, de állandóan kielégítetlen várakozás, a függés
attól, hogy mikor érkezik a következő, mikor juthatok hozzá az adagomhoz.
elunom magam a mintázat felismerésének pillanatában és nem várok tovább, vajon
jönnek-e a holtak, lesz-e ebből tél, hogy Britta és Jeff össze fognak-e jönni
és Troy mikor fogja beismerni, hogy meleg. Ritkán hallgatok több számot egy
előadótól, ritkán olvasok több könyvet egy szerzőtől, de még ebben sem vagyok
igazán megbízható, hiszen Merle cupp, Durrell cupp, aztán Szerb Antalnál
megálltam az Utas és holdvilág hátsó kapujában és csak bólogatok, amikor valaki
emlegeti, hogy aha tőle a Pendragont is, mert az milyen jó.
talán az a legnagyobb bénaság ebben az egészben, hogy a
testem mintha meg sem hallaná a gondolataimat, és rendre ugyanazokkal a
tünetekkel örvendeztet meg, amikre már tucatnyi megoldással előálltam, mégsem
szűntek meg, egyik megoldás sem az igazi, mert amikor újra zavarbaejtően
ritmustalanul dübörög a szívem vagy remeg a gerincem és nem is bírok egyenes
tekintettel figyelni, hiába dobom magam elé a kéthetes cicákat, a leveleken
áttűző nyári napsütést, a tóparti heverészést, a kedveseim ölelését, nekem
valahogy egyik sem kell, valami más kell mindig, mint amim már van és amit már
tudok. néha bejön valami újra, például a séta, de ha hiszünk abban, hogy
kétszer ugyanazt nem, akkor minden sétám ugyanazon a perintparton egészen más,
mert néha futnak arra kutyák, máskor szentjánosbogarak leselkednek a nyíratlan
fűben, van hogy találkozom más magányosan sétálókkal, van hogy a fázósan
sietek, szóval többé-kevésbé változatos élmény minden este. összerándulok, depi
van, a tanítótanszék női vécéjének legszélső állásában rám süt a nap olyan
ugyanmár hagydabba-formán, este átölelem magam az ágyamban és másnap reggel
frissen, üdén, görcsmentesen csusszanok ki kék linóleumra, de a hetekkel
későbbi csütörtök délután hiába megyek ugyanabba a fülkébe, hiába süttetem
magam, hiába ölelem este ugyanazt a testet, az élmény más, a gyógymód
hatástalan.
jó ez, mert az állandó problémák és az állandó
megoldáskeresés zaklatott érdeklődése vezetett számos értékes emberhez,
helyhez, dolgokhoz, amelyek egy megállapodott énem számára csak távoli látványok,
azonban a vakságom, nyughatatlan tapogatózásom felelős számos szörnyű
élményemért is, amiket egy tapasztalatait okosan felfogó ember biztosan
elkerült volna.
a nagy számok törvénye, a repetitív mintázatok, a saját
farkát harapó kígyó mocorognak a hányingerem mélyén. talán aggódnak, mikor fogy
majd el a türelmem, hogy új tájakat, felfedezetlen katarzisokat üldözzek egy
végső megnyugvás igénye nélkül.
hogy mi az igazán szomorú? hogy abban a tudatban kezdtem el
nézni egy Audrey Tatou-filmet, hogy most megmondtam a frankót magamról, rendszer
helyreállt, gondok megoldva, aztán azon kaptam magam, hogy boldogtalan lettem
csupán a siker gondolatától, mert megoldottam egy problémát, ami eztán már más
megoldásért kiált majd, amennyiben újra előjön, és nekem újra le kell másznom,
aztán egy másik ajtón át feljönnöm, de hogyan tudok nem egy más ajtón feljönni?
a végén arcon nyalom magam a saját igazságommal.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése