amikor én még kislány voltam. akkor még rendszeresen vezettem a blogomat és nem voltak egyéb igényeim, amik elszomorítanak vagy kétségbe ejtenek, még nem sajnáltam, hogy ez vagyok, hogy ilyen vagyok, sőt nem is gondolkoztam azon, hogy ki vagyok. öt perc gondolkodási időm van. öt oldalnyi írnivalóm, mert nincs készen a házidolgozat. kétségek gyötörnek, mert még mindig nem vagyok biztos a legfontosabb döntéseimben sem. mi legyen velem? nem tudom. nem tudom! muszáj most dönteni? tiktaktiktak! dönts most! nincs időd! dönts már! ne tétovázz ennyit! ahh, hagyjon mindenki a fenébe. kiszállok a testemből, becsukom az ajtót magam után, nehogy megfázzatok a huzatban, aztán sohaországban nyugodtan gondolkozom tovább, amíg világ a világ. gyáva döntés lenne? Igen, az. szörnyen gyáva, mindamellett, hogy lehetetlen is. néha nagyon felbosszant, milyen pletykásak az emberek. micsoda szegényes lelki világa lehet annak, akinek én vagyok a témája? nincs más? ennyi? már az időjáráson is átrágtátok mag