Elnémultak az ujjaim, kevésbé vágyom már a billentyűzet korábban csábító társaságára. Nagyon úgy néz ki, hogy eljött az a korszakom, amikor kreativitásom új kitörési lehetőség után kutat. Egyelőre sikertelen a keresés, ezért vagyok ismét itt. Félek, hogy ha nem csinálok valamit, ami nem ez és nem az, a végén ott találom magam a két kupac azmegaz között kezemben egy ollóval, ahogy ordítva unatkozom és ezt megelőzendő helyes kis pótcselekvéseket fogok beeszközölni. Nem túl jó érzés a tehetségtelenség illúziójának feneketlen gödrében vergődni, de igazán nem panaszkodhatok, hiszen minden, amit teszek vagy mondok, az én vagyok. Én vergődöm, én mászom ki és én növelem ennek a teljesen fölöslegesen megírt szövegnek a karakterszámát is minden egyes leütéssel. Azon gondolkodtam, vajon van-e értelme annak, hogy én vagyok. Hogy létezem. Pontosan így, ebben az embertelenül emberi formámban. Ilyen agykapacitással, ezekkel a külső jellemzőkkel és belső pamutgombolyaggal. Arra jutottam, hog