Elnémultak az ujjaim, kevésbé vágyom már a billentyűzet
korábban csábító társaságára. Nagyon úgy néz ki, hogy eljött az a korszakom,
amikor kreativitásom új kitörési lehetőség után kutat. Egyelőre sikertelen a
keresés, ezért vagyok ismét itt. Félek, hogy ha nem csinálok valamit, ami nem
ez és nem az, a végén ott találom magam a két kupac azmegaz között kezemben egy
ollóval, ahogy ordítva unatkozom és ezt megelőzendő helyes kis pótcselekvéseket
fogok beeszközölni. Nem túl jó érzés a tehetségtelenség illúziójának feneketlen
gödrében vergődni, de igazán nem panaszkodhatok, hiszen minden, amit teszek
vagy mondok, az én vagyok. Én vergődöm, én mászom ki és én növelem ennek a
teljesen fölöslegesen megírt szövegnek a karakterszámát is minden egyes
leütéssel.
Azon gondolkodtam, vajon van-e értelme annak, hogy én
vagyok. Hogy létezem. Pontosan így, ebben az embertelenül emberi formámban.
Ilyen agykapacitással, ezekkel a külső jellemzőkkel és belső pamutgombolyaggal.
Arra jutottam, hogy mivel kedvenc és eddig megdöntetlen, ám
kihívó jellegéből adódóan megdöntésre váró eszmém szerint minden okkal
történik(még akkor is, ha ez az ok pusztán az értelmetlenség előidézése) és a
csodás egyensúly fenntartása érdekében meseszerű véget fog érni minden, még a
végtelen történet is, az én létezésemnek is kell lennie valami logikus
magyarázatának. Ha félretesszük azt a kétségtelenül magasztos gondolatot, hogy
én egy pótolhatatlan és megismételhetetlen individuum vagyok, a világegyetem
szerves része, aki valami nagyra hivatott, még mindig ott van az a lehetőség,
hogy lesz belőlem valami hasznos. Gondolok itt a prófétákra. Persze nem a
hagyományos kialvatlan fejű, érzéki hangon rikácsoló nyújorki
világvége-manusokra gondoltam. Talán az egész egy eszement baromság. Jobban
tenném, ha inkább a mosogatással és a rendrakással törődnék, egyszóval minden
olyannal, amivel egy átlag ember szokott. Ennél a pontnál meg kell jegyeznem,
hogy az eszmefuttatásom a népszerű páratlan gondolatok halmazába tartozik,
ennélfogva minden válasz jellegű közlés teljesen fölösleges, ne reagálj, ne
olvasd, ne halld, ne lásd, és hogy mindezt megnehezítsem, még közzé is fogom
tenni- a tömeg felzúg, értetlen és felháborodott arcok tengere egy emberként
üvölti hangosan: NEEEEEEEEE….
Na mindegy. Szóval röviden annyi, hogy idegesít, amikor
hülyeségeket beszélek, és ráadásul tudatosítják bennem, hogy igen, ezt mi mind halljuk és értjük, de
várj, mert nem veszik fel a pszichiátrián…
Ne nyögj, szerencsétlen,
ha nyomja a talpad, te toltad magadra a közhelyekkel megrakott homokvárat
Várat ha fújsz,
fújhatod, csak a te szemed az, amit belep a minden, a semmi, a soha, és a
megint
Megint megint a
számtalan szertelen gondolat, hegyezheted, csak a ceruzád, füled nem lesz
élesebb
Éles sebbe hamis
hittel önti a fájdalmadat az ordítás, de nem hallod, a ceruzád fületlen
Fülel, bár a kép sosem
lesz már
Élesebb.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése