Ugrás a fő tartalomra

eternal sunshine of the spotless mind

Elnémultak az ujjaim, kevésbé vágyom már a billentyűzet korábban csábító társaságára. Nagyon úgy néz ki, hogy eljött az a korszakom, amikor kreativitásom új kitörési lehetőség után kutat. Egyelőre sikertelen a keresés, ezért vagyok ismét itt. Félek, hogy ha nem csinálok valamit, ami nem ez és nem az, a végén ott találom magam a két kupac azmegaz között kezemben egy ollóval, ahogy ordítva unatkozom és ezt megelőzendő helyes kis pótcselekvéseket fogok beeszközölni. Nem túl jó érzés a tehetségtelenség illúziójának feneketlen gödrében vergődni, de igazán nem panaszkodhatok, hiszen minden, amit teszek vagy mondok, az én vagyok. Én vergődöm, én mászom ki és én növelem ennek a teljesen fölöslegesen megírt szövegnek a karakterszámát is minden egyes leütéssel.
Azon gondolkodtam, vajon van-e értelme annak, hogy én vagyok. Hogy létezem. Pontosan így, ebben az embertelenül emberi formámban. Ilyen agykapacitással, ezekkel a külső jellemzőkkel és belső pamutgombolyaggal.
Arra jutottam, hogy mivel kedvenc és eddig megdöntetlen, ám kihívó jellegéből adódóan megdöntésre váró eszmém szerint minden okkal történik(még akkor is, ha ez az ok pusztán az értelmetlenség előidézése) és a csodás egyensúly fenntartása érdekében meseszerű véget fog érni minden, még a végtelen történet is, az én létezésemnek is kell lennie valami logikus magyarázatának. Ha félretesszük azt a kétségtelenül magasztos gondolatot, hogy én egy pótolhatatlan és megismételhetetlen individuum vagyok, a világegyetem szerves része, aki valami nagyra hivatott, még mindig ott van az a lehetőség, hogy lesz belőlem valami hasznos. Gondolok itt a prófétákra. Persze nem a hagyományos kialvatlan fejű, érzéki hangon rikácsoló nyújorki világvége-manusokra gondoltam. Talán az egész egy eszement baromság. Jobban tenném, ha inkább a mosogatással és a rendrakással törődnék, egyszóval minden olyannal, amivel egy átlag ember szokott. Ennél a pontnál meg kell jegyeznem, hogy az eszmefuttatásom a népszerű páratlan gondolatok halmazába tartozik, ennélfogva minden válasz jellegű közlés teljesen fölösleges, ne reagálj, ne olvasd, ne halld, ne lásd, és hogy mindezt megnehezítsem, még közzé is fogom tenni- a tömeg felzúg, értetlen és felháborodott arcok tengere egy emberként üvölti hangosan: NEEEEEEEEE….
Na mindegy. Szóval röviden annyi, hogy idegesít, amikor hülyeségeket beszélek, és ráadásul tudatosítják bennem, hogy igen, ezt mi mind halljuk és értjük, de várj, mert nem veszik fel a pszichiátrián…
Ne nyögj, szerencsétlen, ha nyomja a talpad, te toltad magadra a közhelyekkel megrakott homokvárat
Várat ha fújsz, fújhatod, csak a te szemed az, amit belep a minden, a semmi, a soha, és a megint
Megint megint a számtalan szertelen gondolat, hegyezheted, csak a ceruzád, füled nem lesz élesebb
Éles sebbe hamis hittel önti a fájdalmadat az ordítás, de nem hallod, a ceruzád fületlen
Fülel, bár a kép sosem lesz már

Élesebb.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A háznak emberi érzései vannak.

Ahogy ülök a kádban térdtől kilógó lábakkal és nézem a nulladik órát a mosógép tetején heverő laptopról, egy másik fürdőszoba sírni kezd. Kinyúlok és leállítom a filmet, de csak másodikra megy. Olyan nagyon hallani akarom, hogy mi történik, mert ismeretlen érzéseket vélek felfedezni ebben a házban, amiről az első nyelvvizsga óta kötelezően azt kellene gondolnom, hogy idegen és egymással nem határos. Tényleg szipog valaki, aztán tölt egy pohár vizet, köhög, iszik és megszűnik az érzékelhető jelenlét. Tegnap elromlott a belépetőrendszer, a héten sokadszorra, és kilenc után csekély reménnyel ácsorogtam a bejárat előtt, mert a ház ilyenkor alszik, aztán valaki mégis meglátott a torz üveg mögül. Kérdezte, hogy miért nem engedtem be magam, én meg a valóság számára elemezhető részével magyaráztam a kulcstalanságot, szóval hogy elvesztette a család, pedig nyilván nem, kérdezte, hogy miért nem kérem el a szomszédaimtól, ide is egy alternatív-valóságosat válaszoltam, éspedig azt, hogy mindkettő...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Működési terv

Az életem király. Van ösztöndíjam, egy zöld albérletem, amit én fizetek, és ahonnan reggelente az egész Kőszegi-hegység látszik, és a naplemente is, van egy galambszaros erkélye, de az attól még egy erkély, és egy időre az enyém, és a lakásom tiszta, legfeljebb a kukát kellene kivinnem, mert túl kicsit vásároltam, és mindig előbb telik be, mint hogy kiélvezhetném az üres kuka látványát, viszont ugye illik a búzafű-zöld falamhoz. Az ágyam puha és a takaróhuzatom olyan csíkos, amilyenje a svédeknek és a Szombathelyhez hasonlóan hideg helyen élő embereknek illik hogy legyen, tehát vékony kék és fehér. A konyhaszekrényemben egy bontatlan és egy bontott Amaretti, és jut hely más édességeknek is, sőt valószínűleg pénzem is lesz, hogy pótoljam, ha elfogyott. Van egy laptopom teleragasztva olyan matricákkal, amik csak a műanyagot fedik, az érdeklődési köreimet nem, viszont megbékéltem vele, hogy nem itt fejezzem ki önmagam. A nyáron azt hittem, hogy tönkre fog menni, de nem, én annyira szere...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Estimese

A baj az, hogy a szél mindig fúj. Tegnap is fújt. Fújt engem, őt és őt is, a fákat és a vizet és a hajamat és én ezt nem szeretem. Minden körülötte forog. A levegő is. Mondjuk nincs is más választása. Erőszakos és kíváncsi. Látod, már megint itt van és a szoknyám alatt kutat. Kizártak az erkélyre. Egyszál semmiben. Megértem őket: én sem hagynám, hogy más tartsa a gyertyát. Így viszont engem cirógat a szeptemberi szél szörnyű, hűvös ujjaival. Undorító. Mintha egy láthatatlan szatír ujjai járnának pucér végtagjaimon. Hess, el innen, keresetlen esti látogató! Lemászok. Már rég elfelejtették, hogy én is itt vagyok. Nem ácsorgok az erkélyen; lemásztam. Le én, mint a szélvész. Mint a gondolat. A főtérre megyek, beülök a kedvenc kávézómba, és a szoknya alatt csak önmagamat lelni, semmi mást. Fizetnem nem kell, ez az én asztalom, az én pincérem, az én számlám. Egyszer talán majd kiváltom magam az évszázadok óta halmozódó kávéscsészékből. Ha lesznek unokáim, főznek nekem kávét és tologatják...
1 megjegyzés
Olvasok tovább