A háznak emberi érzései vannak.

Ahogy ülök a kádban térdtől kilógó lábakkal és nézem a nulladik órát a mosógép tetején heverő laptopról, egy másik fürdőszoba sírni kezd. Kinyúlok és leállítom a filmet, de csak másodikra megy. Olyan nagyon hallani akarom, hogy mi történik, mert ismeretlen érzéseket vélek felfedezni ebben a házban, amiről az első nyelvvizsga óta kötelezően azt kellene gondolnom, hogy idegen és egymással nem határos. Tényleg szipog valaki, aztán tölt egy pohár vizet, köhög, iszik és megszűnik az érzékelhető jelenlét. Tegnap elromlott a belépetőrendszer, a héten sokadszorra, és kilenc után csekély reménnyel ácsorogtam a bejárat előtt, mert a ház ilyenkor alszik, aztán valaki mégis meglátott a torz üveg mögül. Kérdezte, hogy miért nem engedtem be magam, én meg a valóság számára elemezhető részével magyaráztam a kulcstalanságot, szóval hogy elvesztette a család, pedig nyilván nem, kérdezte, hogy miért nem kérem el a szomszédaimtól, ide is egy alternatív-valóságosat válaszoltam, éspedig azt, hogy mindkettő elhunyt, mire ő azt mondta, tudja, ő a lánya. Azóta vannak érzelmei a háznak. Annyira vannak, hogy a liftből kiszállva megígérte, hogy bedobja nekem a saját kulcsukat, én meg majd dobjam vissza, és megbeszéltünk dolgokat az életünkről meg az életről az ő nyitott ajtajuk és az én irányom között. Egy idő után elaludt a folyosói lámpa, én visszanyomtam, hogy tovább hasonlítgathassuk a kulcsokat az egyes és a kettes számú kulcscsomóról, de nem találtunk egyezést, aztán már nem nyomtam vissza a világítást, mert a sötétben könnyebben kérdeztem olyanokat, amiket világosban nem kérdezek, hogy ne látszódjon, hogy remeg a kezem vagy a nyakam nem tartja olyan jól a fejem és a fókuszpontot keresi a szemem, de így utólag elképzelve a jelenetet bizonyára mindent látott a háta mögül rám vetülő fényből. Kiderült, ami mindig kiderül, hogy a családjaink hasonló helyről származnak, és a szóhasználata miatt valószínűleg hasonló háttérből, és az is, hogy a zárt ajtók mögött amúgy emberek laknak, akiknek a néni mind tudta a nevét és bejáratos volt az alattunk és a fölöttünk lakó családokhoz is. Aznap este nagyon korán keltem és nagyon későn értem haza, ezért kefires prószát akartam sütni vacsorára, és amikor bezártam az ajtót, bár elbeszélgettem a sütésre szánt időt, meg akartam sütni és a küszöbre rakni azt a prószát, mert valahogy úgy tűnt helyesnek. Felrémlettek dolgok, amiket a faluban hallottam arról, hogy mi volt a szokás beteg háznál, gyászolónál, újszülöttnél, és minden ilyen irányú gondolatom ott zakatolt a tepsiben, de aztán letettem róla, mert keskeny szelete vagyok én ennek a háznak és hamarosan elmegyek majd innen, még a nevemre sem fog emlékezni senki, annál is inkább, hogy nem akarom. Egyszer majd keresek egy olyan emeletet vagy utcát, ahol lehet a küszöbön hagyni dolgokat, ahogyan abban az egyetlen utcában, ahol az a nagy kutya vár minket és mindig hagynak zöldséget az ajtó előtt és a kulcsunk ott a szomszédunknál és nem vagyunk egyedül. Amióta megjelent a félelem ebben a házban, most először figyeltem fel olyan cipők kopogására, amit követnék és megkérdezném tőlük, hogy segítsek-e és hogy megnézi-e a pennys bevásárlótáskámat és hogy hogy vannak a gyerekei, ami furcsa, mert mindig azt hittem, hogy engem egyáltalán nem érdekel az ilyesmi, és a félelem előtt is inkább megvártam, amíg elhal a kopogás, és csak azután nyitottam ajtót, hogy kivigyem a szemetet én is.