Minden kezdet nehéz. És a vég?

ma fáj a szívem, mert nézelődtem, és annyi mindent láttam, amit hátrahagytam, levagdostam, félretettem, félbehagytam, hogy a világfájdalomnál mélyebb, valódi fizikai fájdalmat érzek. nem Poe miatt, aki a hétvégémet a hátán cipeli, hanem csak úgy. egész nap érzem, hogy jeges mancsok futkároznak bennem, rajtam, mellettem. bizsereg mindenem. remélem nem betegedtem meg, habár egész biológiai hadviselés megy ellenem egy köhögős húg segítségével, de az tény, hogy ilyen fejbevágott állapotban viszonylag könnyen kapható porhüvelyem a nyavalyákra. ahogy magamat ismerem, talán még asztmás tüneteket is produkálok majd. talán csak be kéne csuknom a szemem és mint az igazi jógik, sötétet teremteni a képzeletemben. hiába próbálkozom, egyelőre a középszürkénél tartok. szomorú nem vagyok, mert már rájöttem, hogy átmeneti állapot, valahová mindig van tovább, csak hát mondd meg egy nőnek, hogy ne gondolkodjon, és végzetes forgalmi dugó alakul a koponyájában. ez van. vár Roderick Usher.

hátán fekve számolja a csemegeuborkát félreütötte azt hitte, á, de bé, négycsillagos giccs az egész hová mész már megint, én még itt vagyok vagy te vagy nem vagy vagyon vajon marad, ha így marod? marod felér a bokámig az övénél nagyobb, az övével akasztja fel felakasztja, nem aggasztja, nem beszél de szél fújja magát ma gát, holnap magát, de egy hiányzik megettem, hogy hiba legyen a számolásban.

a mai különleges szavam a senkiházi, azaz rapscallion. legyen üdvözölve mindenki, aki már ismerte. annyira örülök, hogy tanárnak jelentkeztem. fantasztikus. minden stimmel, még a fura tantárgyak is. nem is tudom, ezt miért írom, amikor valójában Kodolányi  János Szép Zsuzskájáról akartam írni. ma idefelé a buszon fejeztem be(hihetetlen, de nem lett hányingerem az olvasástól!), és még mindig le vagyok nyűgözve tőle. kisregény vagy hosszú novella? jó kérdés, de mindegy is. az utolsó néhány oldal (98 oldalas, szóval maradjunk a kisregénynél) hangulata hihetetlenül különleges volt. van néhány pillanat a nap huszonnégy órájában, amikor pontosan így érzek, de Kodolányi eszméletlen pontosan megfogalmazta. szinte földöntúli, dézsávű igen magas szinten, eltekintve persze attól, hogy nem vagyok sem céda, sem cemende, sem cafka, sem más cébetűs, ezt a legősibb mesterséget űző hölgyemény. úgy bekontrolvézném ide, de nem spoilerezek . mamitól kaptam, amikor kiderült számára, hogy a magyar szé

llewyn daviest hallgatva eszembe jutott egy barátom, aki olyan csodálatosan énekelt, hogy a szívem szakadt belé és sírtam és sosem fogom elfelejteni. olyan rossz most. jó is és rossz is egyszerre, mint az édes-savanyú mártás. bárcsak kisétálhatnék valahová, ahol én csak én vagyok, nem cica, nyuszi és társai, és ahol az az én vagyok, akit sosem fogok megismerni, mert mindenki máshogy lát, én meg a szememtől nem látom, sőt mégcsak nem is sejthetem. ez valami rettenetesen giccsesen hangzik, ráadásul az egyszarvúról és a naplementéről tervezett részletes ábrándozásaimat kénytelen vagyok későbbre halasztani, mert sürgős rajzolnivalóm akadt, 

rettenetesen rühellem a bezártságot. kénytelen leszek új hobbit kitalálni.

https://soundcloud.com/birdmask/to-azla-new-album ha a hegy nem jön mohamedhez, mohamed megy a hegyhez. elkeserít, hogy amit a csúcsnak hittem, az valójában az alaptábor és nem indul expedíció mostanában a havasokba. néhány balul elsült csúcstámadástól évtizedekre visszavetett hegymászó magabiztosan osztja a kilátásról alkotott véleményét és berozsdásodott jégcsákányát az alapkőzet feltárására használja. rettegéssel gondolok a csúcsra, amire eddig végtelen izgalommal és izgatott várakozással gondoltam, mit gondoltam, már félig ott éreztem magam és erre hopp a sütőrácsra kisfiam. gyűlnek a fellegek, lavinák, hóviharok, tinédzserdráma, de hol a frászban van már a csúcs? egészen eddig azért küzdöttem, hogy megvehessem az első túrabakancsomat, és most, hogy megvan, serpák készen, hasam tele, most szólnak, hogy rossz kurzus. csak azt tudnám, hogy melyik nyomorult út vezet odáig, mert hogy nem ez, az biztos. utálok egyedül kirándulni, folyton eltévedek, úgyhogy ideje beüzemelni a gpesz

novot néztem és eszembe jutott egy csomó minden. elég túlfűtött egy film, szó se róla, de... hagyjuk. kedvemet leltem abban, hogy magamban tartom és ízlelgetem a gondolataimat, mintha eperfa hordóban érlelném alkalmasint. visít mindenki, rám pedig leszállt az este teste, és beleszaladtam a billentyűzetbe, útban volt. melegem van, fáradt vagyok, nyűgös nem vagyok, de éhes igen. egyelőre nem tudtam a testi szükségletek fölé emelkedni. arra gondoltam, mi lenne, ha holnap reggelre elfelejtenék mindent, ami ma történt velem. arra jutottam, hogy semmi, így is mindig elfelejtek fontos dolgokat, úgyhogy valószínűleg fel sem tűnne, hogy egy teljes napom kiesett. a tó mellett sétálgatva megszállt a béke és két szippantás béke között úgy emlékszem valami okos dolog jutott eszembe, de mélységes sajnálatomra mire hazaértem, már el is felejtettem. bizonyára nem lehetett olyan fontos, ha ilyen gyorsan engedtem elmenni. teljesen lényegtelen dolgok röpködnek a fejemben és az a néhány fontos, ami

azt mondják, a tóra ment, hogy fekete magánya ne legyen néki teher. és milyen igazuk volt. két szál között suhant, fű a hátán, sosem láttam, te sem láttad, hogy is láthattad volna, hiszen nincs. fű a hátán? hát a füvén, fűre lépni tilos, páros lábbal mégis nagyot ugrok, beleugrok. játék az egész, minek ragozni, késő van a futáshoz, ne fuss el, hova futsz, gyere vissza sosemvolt. elölről kezdem a csomó megkötését, beletörik a kardom, minek mondtad, hogy nem szabad, úgy is tudtad, hogy megteszem. elfáradt a fejem, hogy a fülem rád nyissam és beengedjelek, tele már, hess madár. két kézzel szórom a repülök, mire te már nem, mert beláttad, hogy ketten azt nem lehet. félsz a sötétben, világos, még mindig pont olyan, ahogy elképzeltem. belelóg az ujjam a vízbe, tükörbe nyújtom a nyelvemet köszörülni a lehetetlen párbajra, amit úgysem azzal vívok, hanem máshogy. a futárom jön utánam az üzenettel hogy mégis, visszaküldöm, mert éhes. nincs az a hős, aki tudná, amit én, én tudom, de

https://soundcloud.com/ykikibeat/forever baj van. amikor azt látod, hogy az ágyneműdet a szekrényből szedik elő és az alváshoz a 'szétcsúsztatjuk' felszólítással látnak neki, akkor már tudhatod, hogy BAJ VAN. a húgom tárt karokkal fogadott az állomáson csütörtök este, mégsem fogadott a panírozott csillagtökön kívül más meleg tőle. annyira utálnám, ha összevesznénk. igyekszem tanulni elődeim rossz példájából(akad a családban elég, hála apa nővérének és az öccsének, akik nyíltan sztárvórszoznak). lenyűgöztem azzal, hogy fejből fújom az alvin és a mókusok ezeréves számát és azt hiszem ez volt minden egész hétvégén, amit pozitív reakcióval fogadott. girls just wanna have fun-köszi cyndi, ezt én is tudom, de rohadtul zavar, hogy vendég lettem otthon. kénytelen leszek megmutatni neki azt a tündéri kis helyet a tóvendéglő mögött a fánál, ami a vízbe hajlik. mindig vonzott a fán ücsörgés. igaz, hogy ez őt nem nagyon fogja felzaklatni.... amíg otthon voltam és egy szobán osztoz

végigolvastam a régebbi bejegyzéseimet(úgy tűnik nem tudok leszokni erről) és rájöttem, hogy nagy pofám ide vagy oda még egyáltalán nem vagyok jó. rengeteget kellene dolgoznom a tőrténet-részen(gyenge. tudom, kár is ragozni), és bár baromi büszke vagyok(igen, az vagyok) a dialógjaimra, egyelőre nincs meg bennük az, amit apa az igazi író tulajdonságaként leírt. szerinte az igazi író már az első szó megírásakor ismeri az utolsó szót. én inkább hagyom futni a srácokat, és így az eleje meg a vége(hála nekem meg a srácoknak) sokszor egyáltalán nem összeegyeztethető. ettől függetlenül továbbra is a legbátrabbak egyikeként tartom számon magam, amiért ezeket a félkész vackokat a kutyák elé vetem, mégha a kutyák egyike jómagam vagyok is. ez nekem olyan, mint a drog. most, hogy csontig lerágtam magam, bevallom, hogy nyakig csokisan könnyű degradáló megjegyzéseket tenni két....na jó, miről is beszélek egyáltalán? tulajdonképpen arra ment ki a játék, hogy megmagyarázzam, miért kellett hétkor ke