A háznak emberi érzései vannak.

azt mondják, a tóra ment, hogy fekete magánya ne legyen néki teher.
és milyen igazuk volt.
két szál között suhant, fű a hátán, sosem láttam, te sem láttad, hogy is láthattad volna, hiszen nincs.
fű a hátán?
hát a füvén, fűre lépni tilos, páros lábbal mégis nagyot ugrok, beleugrok.
játék az egész, minek ragozni, késő van a futáshoz, ne fuss el, hova futsz, gyere vissza sosemvolt.
elölről kezdem a csomó megkötését, beletörik a kardom, minek mondtad, hogy nem szabad, úgy is tudtad, hogy megteszem.
elfáradt a fejem, hogy a fülem rád nyissam és beengedjelek, tele már, hess madár.
két kézzel szórom a repülök, mire te már nem, mert beláttad, hogy ketten azt nem lehet.
félsz a sötétben, világos, még mindig pont olyan, ahogy elképzeltem.
belelóg az ujjam a vízbe, tükörbe nyújtom a nyelvemet köszörülni a lehetetlen párbajra, amit úgysem azzal vívok, hanem máshogy.
a futárom jön utánam az üzenettel hogy mégis, visszaküldöm, mert éhes.
nincs az a hős, aki tudná, amit én, én tudom, de nem mondom, mert az az enyém és nekem ez jár.
önnek jár, hogy maga legyen a sok te között, hogy a reggeli kávéhoz ásítás pont olyan szép legyen, mint.
darusautóval húzattuk fel álmunkba a két holdat, hogy jusson mindenkinek és a kecske is megmaradjon, ami ritkaság, mert az is tilos.
piros bálba, ahol a falaknak jár a szája, engedetlen mind, de kiterítenek úgyis.
ha már gyöngy a szeme, kérd el tőle, fújd el, hogy más már ne fújhassa, mert az fáj.
fáj a lánynak, ha a legény gyalázza, hagyja, hogy átázzon, amikor esik, és errefelé folyton esik.
csordultig vagyok, vagy te, bolond vagyok, de te nem, a ménkű' vágjon a félrefésűt' hajába...