llewyn daviest hallgatva eszembe jutott egy barátom, aki olyan csodálatosan énekelt, hogy a szívem szakadt belé és sírtam és sosem fogom elfelejteni. olyan rossz most. jó is és rossz is egyszerre, mint az édes-savanyú mártás. bárcsak kisétálhatnék valahová, ahol én csak én vagyok, nem cica, nyuszi és társai, és ahol az az én vagyok, akit sosem fogok megismerni, mert mindenki máshogy lát, én meg a szememtől nem látom, sőt mégcsak nem is sejthetem. ez valami rettenetesen giccsesen hangzik, ráadásul az egyszarvúról és a naplementéről tervezett részletes ábrándozásaimat kénytelen vagyok későbbre halasztani, mert sürgős rajzolnivalóm akadt,
Nem a falak, a férfiak védik a várost. Ez is latin, mint már megszokhattátok. De nem kell aggódni, annak, amit írok, nem sok köze lesz a hímekhez, ahogy nekem sem. Mármint nem vagyok homoszexuális, hogy finoman fogalmazzak. Csak egyszerűen....hosszú. Túl egyszerű és bonyolult egyben. Szóval azért pont ezt az idézetet választottam, mert régebben, amikor átkozottul jó kedvem volt, és éppen a suliból mentem a parasztelosztóba, csupa egykedvű és/vagy mogorva alakok jöttek velem szemben. Ez engem úgy elkedvetlenített, hogy szívesen megmondtam volna egy-két pacáknak, hogy húzza már szét a lepénylesőjét, mert elsötétedik az ég attól a búval festett ábrázatától. De aztán lassacskán rájöttem, hogy én sem vagyok egy smiley-miley, és számtalan nap perc telik el úgy, hogy nem mosolygok. De azért megpróbálom! Időnként....Néha.....Egyszer-egyszer........mindenesetre elég igazságtalan vagyok másokkal szemben, végtére is mi mosolyognivaló van azon, hogy eltörött a kezed, kirúgtak a munkahelyedről,
Megjegyzések
Megjegyzés küldése