Az életem király. Van ösztöndíjam, egy zöld albérletem, amit
én fizetek, és ahonnan reggelente az egész Kőszegi-hegység látszik, és a
naplemente is, van egy galambszaros erkélye, de az attól még egy erkély, és egy
időre az enyém, és a lakásom tiszta, legfeljebb a kukát kellene kivinnem, mert
túl kicsit vásároltam, és mindig előbb telik be, mint hogy kiélvezhetném az
üres kuka látványát, viszont ugye illik a búzafű-zöld falamhoz. Az ágyam puha
és a takaróhuzatom olyan csíkos, amilyenje a svédeknek és a Szombathelyhez
hasonlóan hideg helyen élő embereknek illik hogy legyen, tehát vékony kék és
fehér. A konyhaszekrényemben egy bontatlan és egy bontott Amaretti, és jut hely
más édességeknek is, sőt valószínűleg pénzem is lesz, hogy pótoljam, ha
elfogyott. Van egy laptopom teleragasztva olyan matricákkal, amik csak a
műanyagot fedik, az érdeklődési köreimet nem, viszont megbékéltem vele, hogy
nem itt fejezzem ki önmagam. A nyáron azt hittem, hogy tönkre fog menni, de
nem, én annyira szerencsés vagyok, hogy csak a töltőt kellett lecserélni,
utángyártott kínai darab és még az eredetinél is kevésbé forrósodik fel. Tök jó
a beépített szekrényem és a tapolcai bolháról összehalászott ruhatáram, van egy
bőr rövidnadrágos overálom, bele van varrva egész északamerika és egy háromszáz
forintos couture szoknyám is, amit még soha nem vettem fel, és ha ebben az
ütemben eszem az Amarettit, nem is fogom soha. Van egy nagy kádam, amiben elnyújtózva
is elférek és nagyon forró vizet is lehet beleengedni, és órákig tudok ott
heverni, és olyankor nagyon jól érzem magam. A családom támogatja az életem,
segítettek beköltözni és megszerelni és kicserélni a megszerelni és kicserélni
való dolgokat, és hoztak nekem egy másik matracot a régi helyett, és anya
főzött nekem olyan lekvárt, amiben nincs gyömbér, mert én azt nem szeretem.
Reggelente magam vagyok, a szürke kapucnis köntösömben és a szandálból papuccsá
menekített lábbelimben kakaót iszom, mert a kávéfőző még nem üzemel, olyankor
simogatni szoktam a zöld falat, a szekrények sarkát, a saját vállamat, a
fogason lógó hasítottbőr zekémet és magamban mosolygok is, ahogy hátradőlök a
fehér vászon rendezői székben, ami meg illik a szekrényekhez. Szeretnék egy
nagy mályvaszín vagy borvörös fotelt, lehetőleg bársonyborítással és azt az
állólámpát, amit apa bolhászkodott, de már így is nagyon kellemes minden, csak
talán nem elég olvasóbarát. Megírtam az irodalmi ösztöndíjpályázatom, végül
három igen kiváló ajánlást mellékeltem hozzá, és ha nem kapom meg, akkor is
elégedett vagyok, amiért időben és tartalmasan adtam be, és sok barátom munkája
tett hozzá a képzeletbeli sikeremhez. Társelnöke lettem egy szintén igen kiváló
kezdeményezésnek, ahol magamfajták és nálam sokkal jobbak gyűlnek össze, hogy
megosszák és elosszák irodalmi aggályaikat és munkáikat, csupa friss elme, és
bár igazán nagy szükségünk volna tapasztalt mentorokra, azért így is életképes
közösség ez a Műhely. Vannak barátaim, hogy ne felejtkezzek meg a
legfontosabbról, és nem tudom, hogyan jött ez így össze, de a világ egyik
legfelemelőbb érzése, és nem adnám még a rajzolós kezemért sem. Haladok a
tanulmányaimmal, mi több, éppen élvezem és szeretem is, és hamarosan,
pontosabban kedden először tanítani is fogok, amire már három éve várok.
Sikerült a forgalmi vizsgám, ez az egy teljes éve futó projekt, ráadásul mivel egész
nyáron dolgoztam, úgy tudok visszatekinteni, hogy életemben először nem szégyellem
magamat magamelőtt.
Leszoktam az éjjeli sétákról. Nem voltam még a zöld
dombomon, amióta visszajöttem, és a tónál
sem, és nem rajzoltam és nem írtam,
amióta ezt a konzervatív életet élem. A nyáron cikkektől eltekintve semmit nem
írtam, és amit elkezdtem, azt sem fejeztem be, pedig van benne még, és jó is
kisülhetne belőle, de bár időm volna, hiába bámulom az utolsó mondatot, nincs
bennem semmi, ami oda kívánkozna, csak talán egy pont. Nagyon rendes vagyok egy
ideje, és a hangulatom minden eddiginél kiegyensúlyozottabb. Egy-egy kisebb pánik, időleges szorongás,
racionális aggodalmak előkerültek ugyan, de semmi, ami miatt ne mosnám el
indulás előtt az edényeket vagy vetném be az ágyam és dobnám ki a
teletrombitált zsebkendőket. A mosás betéve, a cipőim tiszták és a helyükön, a
hűtőben semmi, ami megromlással fenyeget, az ágy alatt nincsenek árulkodó
eltüntetett bűnjelek, hogy ne lássam a szétesést, mert nincs is szétesés. Ha
valaki csengetne, azonnal kinyitnám, mert nincs semmi, amit meg kellene
magyaráznom, és sürgős dolgom sincs, ami miatt ne fogadhatnám az illetőt, mert
tényleg elrendeztem mindent, amit megkövetelt a haza. Holnap hazautazom, hogy
kihasználva a viszonylag enyhe hétvégét, és a lazább tanrendet, még egy utolsót
együttlegyünk, de mindegy is, mi sül ki a hétvégéből, nem aggódhatom különösebben
semmiért.
Hiányzik mégis. Amikor ilyen rendes vagyok huzamosabb ideig,
és már rutinos vén rendrakó és bevásárló vagyok, és hetek óta egy sort sem
írtam és nincs egy új vonás a füzetemben, de a leadandók glédában, kinyomtatva,
határidő előtt négy és fél nappal itt hevernek az asztalon, akkor ott marhára
nincs rendben semmi. Elkezdem indokolatlanul megvetni magam, kétségbeesek, hogy
meghalt, elszáradt, kiapadt, eltűnt, mit eltűnt, elmenekült a vágy, hogy több
legyek ennél a tök egyszerű tökéletesítési parancssornál, hogy a valódi
betöltetlen űrökkel foglalkozzak, amiket rendes napjaimon legfeljebb
hallucinálhatnék, ha nem állna az oly távol a rendes napok telített
stabilitásától. Amikor rendes reggeleken szürke köntösben erőletetten
mosolyogva született feleségeket mímelek, mintha a világ is megállna egy rövid
időre, mert ebben az állapotban nem is hiszem el, hogy a tegnapból végül ma
lett, és hogy én tényleg felébredtem, és most tényleg kakaót iszom a
Kőszegi-hegységre néző ablaksorom előtt a fehér vászon rendezői székben. Azok a
reggelek csodásak. Ki tudnék állni mezítelenül az erkély szélére és olyanokat
jógázhatnék, hogy a négy őselem összeolvad a belőlem áradó egyensúlytól.
Csodásak, de mintha azokon a napokon nem is élnék, csak működnék, ahogyan a
kézikönyv írja egy ennyi idős, ilyen alkatú humanoidról. Hát nem az a szép,
amikor a vízbe kavicsot dob az ember, vagy meglátja, hogy műanyag palack úszik
rajta, szóval hogy van ott valami?
Ezeken a napokon nincs ott semmi. Ezek a napok felfűtik a mozdonyt halálra,
amíg el nem unom magam, és nekiindulok a határnak, vagy úgy nem döntök egy
reggel, hogy ledobom a szürke köntöst, és kimegyek kávézni a zöld dombra, vagy
ott is alszom, és hogy az erkélyt telerakom párnákkal és közéjük gömbölyödöm,
hogy érezzem, milyen, amikor él a bőr, amelyben élek. Eszek ilyenkor éjfélkor
és hajnalban, és abban az a szép, hogy kellemetlen, rosszul vagyok tőle, hogy
felborul a nap, lekésem a reggeli előadást, nem is megyek be, vagy valami olyan
történik, ami egy rendes napon történik, csak nem velem. Nem mindig van értelme
ennek az egésznek, hacsaknem összefüggésbe hozom az életem értelmével, mert akkor
mindent vagy semmit, vagy jó az, hogy túlélek egy rendetlen napot, vagy az
életem önmagában értelmetlen, hiszen a rendetlen napok nélkül csak üres
funkcionalitás vagyok, még adni is képtelen lény.
Miért akarom újra és újra a káoszt? Félek az ürességtől?
Vagy az egyensúly nem is a tökéletességről, hanem a káosz és az üres
tökéletesség közötti egyenlő elosztásról szól? Használom a káoszt, bízom benne,
várom, de talán jobban kezelem, mint eddig valaha, és ez halálra rémiszt, mert
amit most látok, az a teljes biztonság és a formára vágott bokor a postaládánk
mellett, ami egy idő után magától is gömbölyű maradt, és nem is tetszett
egyáltalán. Nem csinálom azokat a dolgokat, amik miatt érdemesnek tartom az
egyensúly fenntartását, ami így felborítja az egyensúlyt, és a sziszifuszi meló
kezdődhet megint.
Élek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése