Estimese

A baj az, hogy a szél mindig fúj.
Tegnap is fújt. Fújt engem, őt és őt is, a fákat és a vizet és a hajamat és én ezt nem szeretem. Minden körülötte forog. A levegő is. Mondjuk nincs is más választása. Erőszakos és kíváncsi. Látod, már megint itt van és a szoknyám alatt kutat. Kizártak az erkélyre. Egyszál semmiben. Megértem őket: én sem hagynám, hogy más tartsa a gyertyát. Így viszont engem cirógat a szeptemberi szél szörnyű, hűvös ujjaival. Undorító. Mintha egy láthatatlan szatír ujjai járnának pucér végtagjaimon.
Hess, el innen, keresetlen esti látogató!
Lemászok. Már rég elfelejtették, hogy én is itt vagyok. Nem ácsorgok az erkélyen; lemásztam. Le én, mint a szélvész. Mint a gondolat. A főtérre megyek, beülök a kedvenc kávézómba, és a szoknya alatt csak önmagamat lelni, semmi mást. Fizetnem nem kell, ez az én asztalom, az én pincérem, az én számlám. Egyszer talán majd kiváltom magam az évszázadok óta halmozódó kávéscsészékből. Ha lesznek unokáim, főznek nekem kávét és tologatják a kerekesszékemet a macskaköveken, hogy mindig a megfelelő szögben érjen a nap. Mint egy passzívház, úgy forgok majd.
Kedvem lenne elmenni innen. Fel is állok. Ó nem. Leülök. A kávém. Már megrendeltem. Azért bolondot nem csinálok a saját pincéremből. Igaz, pénzem egy szál se, de sebaj; gondból is ugyanennyim van. Megrázom a furcsa fürtös bolond buksimat, mint egy szeleburdi széltoló, mint egy tizennyolc alatti. Bolond vagy, te. Bolond. De kedves bolond.
Megittam a kávém, meg is köszöntem. Matrózkávé egy kis rummal. Mert nem vagyok ám holmi tizennyolc alatti. Van róla igazolványom. Igaz, hogy nem hasonlítok önnön képemre, de ez soha nem zavart, ha egyszer ott volt alatta az évszám: 1994.07.19. Ekkor születtem.
Felmelegedtem. A rum mindig jót tesz. Távoztomban megcsodálom a tükörképem az ajtó üvegén. Igaz, ami igaz, a hajamnak még a szél sem tudja kedvét szegni. Én is pont ilyen szétszórt vagyok. Nincs egyéb dolga egész nap, mint a fejemen ülni. Istenien csinálja, ha megjegyezhetem.
Hogy csinos lennék-e? Nem tudom. Mi számít csinosnak? Turkálóból öltözök, de nem szégyellem, és soha nem mondanám suttogva. Ó nem, én ordítom! Azt mondják, hippi vagyok. Nos ehhez nincs hozzáfűznivalóm.
Csukott szemmel sétálok az utcán, mivel fúj a szél. Mondtam már, mennyire utálom? Megeshet. Micsoda fantasztikus illatokat sodor felém! Ez pékség. Ez cukrászda. Ez csatorna. Jó, hát az élet nem tökéletes.
Kár is ezt ragozni. Férfiparfüm illata. Ez tetszik. Szeretem a férfiparfümöket. Nem fújnám magamra, de elszagolgatnám évekig. Még nem találkoztam olyan férfival, aki jó illatú volt és kellett volna nekem. Érzem az igazi illatát. Nem az Armanit, nem a Playboyt, hanem azt a kis elnyomott szegény anyatermészetet. Erős a parfümszag körülöttem. Meg a dohányé. Ez egy köztér, itt nem szabad dohányozni. Bunkónak minősítem, akárki is az. Lépdelek mezítláb. Ó, mezítláb. A cipőm. A lakásban maradt.
Az orrom pici, de most valamiért összelapult. Azt hiszem, nekimentem valakinek. Valaki nagyon magasnak. Nem ártana kinyitnom a szememet, ugye? Talán igazad van. De olyan jó illatú valakinek mentem neki. És milyen magas! Ja, ezen már túl vagyok. Meleg, magas.
Elnézést kérek tőle, de nem nyitom ki a szemem a világért sem. Ez egy férfi. Ilyen illata nem szokott papáknak lenni. Hú de magas. Kinyitom a szememet, mert nem válaszolt semmit. Rám fújja a füstjét. A bunkó, aki köztéren dohányzik. És mi van az asztmásokkal? És a gyerekekkel? Semmi. Nincs velük semmi. Nincs a közelben egy teremtett lélek sem. Este van és péntek-nem lepődök meg. Egyetemi város; pénteken nyugi van. Hű, nem látom az arcát! De, már látom. Morcos. Megzavartam az egyedül álldogálását. Izgalmas péntek esti program. Morog egyet.
Nem látsz a szemedtől?
Csukva volt.
Nyisd ki.
Kinyitottam.
Jó.
Elengedsz?
Nem.
Engedj el.
Majd.
Nem szeretem a cigifüstöt.
Nem baj. Nem is neked kell szeretni.
A hatalmas kezét nézem a karomon. Te jó ég, mindene nagyon nagy. Óriási. Nem akar elengedni. Csak nézeget, mint egy ragadozó az áldozatát.
Továbbra is megajándékoz a Lucky Strike füstjével, amit én még mindig nem szeretek, és amit ő szemlátomást még mindig szeret. Vagy csak bosszantani akar, mert nekimentem, és megzavartam a filozofálgatását. Tiszta szőr a feje. Haj és szakáll, jó sötét, de nem olyan, hanem inkább borosta, amit hagyott megnőni. Nincs bajom a szőrös férfiakkal-miért is lenne. Úgy születtünk, szőrösen. Csak rajtam ne legyen. A többi részletkérdés.
Már nem zavar a füst.
Nem hiszem el.
Lelked rajta. Adj egy slukkot.
Nem adok.
Miért?
Nő vagy. Utálom a cigiszagú nőket.
Mit bánod te, hogy milyen szagom van?
Csak mordul egyet, és felém nyújtja a cigit. Elveszem és szívok belőle. Próbálom bent tartani, de mindig köhögök tőle. Most is. Köhögök tőle, nem is kicsit, sőt még az orromból is száll a füst.
Add vissza, ez nem neked való. Különben is, mit keresel itt egyedül, főleg ilyen ruhában?
Nincs a ruhámnak semmi baja.
De van. Ez nem is ruha.
De az. Ez egy ruha, én pedig felnőtt vagyok. Nem félek.
Kéne.
Kéne mit?
Kéne félned.
De én nem félek. Tőled sem félek.
Akkor bolond vagy.
Megszorítja a karomat, hogy berezeljek, de nem annyira, hogy fájjon. Tulajdonképpen most kezdek el igazán fázni.
Menj haza és öltözz fel rendesen.
Nem tudok.
Felöltözni?
Nem, hazamenni. Foglalt a lakásom.
Már hogy lehetne foglalt? Hát nem a tiéd?
De. De foglalt. A barátnőm foglalja el. Meg a barátja. De csak ideiglenesen. Egy éjszakára.
Á, szóval kiraktak, hogy ba... hogy hancúrozhassanak?
Tudom, hogy durva szót akart használni, de visszaszívta. Szóval nő vagyok?
Ki. De beleegyeztem.
Bolond vagy.
Lehet.
Fél kézzel szívja el a cigije utolsó millimétereit, és sokáig hallgat, de esze ágában sincs elengedni. Már álmos is vagyok, fázok is, de úgysem kell sietnem. Nem tudom, hol akartam aludni. Csak sétálni akartam. Nem hiszem, hogy a saját ágyamban lenne hely. Ahhoz túl jól ismerem őket, hogy remélni merjem az éjfél előtti alvást.
Ledobja a csikket és tapossa, amíg el nem alszik az utolsó vörös pötty is, aztán hozzám fordul.
Itt fogsz aludni?
Vagy a lépcsőházban.
Jó kis barátnőd van.
Mindegy.
Nem viszlek haza.
Nem is kértem.
Nem viszlek haza.
Nem is mennék veled. Jó nekem itt.
Egy frászt, meg fogsz fázni. Vagy meg is erőszakolhatnak.
De legalább a rablástól nem kell félnem. Tudom.
Nem ismerlek. Le is üthetsz álmomban. Végülis bolond vagy.
Miről beszélsz?
Elteszi a cigisdobozt és elengedi a karomat.
Legközelebb ne sétálj csukott szemmel. Gyere velem.
Mi?
Ne állj már itt. A hátamon vigyelek?
De én nem megyek veled sehova.
Egy frászt. Aludhatsz nálam, de ez az első és az utolsó. Nem is ismerlek.
De én nem alszom nálad és nem megyek sehova.
Morog egyet, rám veti a sötét pillantását és a karjába kap. Mint egy tollpihét. Mintha csak a kedvenc cigijét cipelné. És legalább olyan gyengéden. Ki sem néztem volna belőle. Ilyenkor a filmekben kapálózni szoktak. Én soha nem kapálózok. Egyébként is. Ő egy méterrel magasabb és száz kilóval nehezebb, mint én. Vajon mennyi eséllyel indulnék ellene?
Hova megyünk?
Az előbb mondtam.
A címet nem mondtad.
Nem.
Hova viszel?
Hozzám.
Messze van?
Nem.
Akkor talán közel?
Morgott egyet, olyan nevetésfélét. Atya ég, lehet, hogy tud nevetni is ez az óriás?
Nem is rugdosol.
Nem. A többiek szoktak?
Kik? A nők?
Szoktál másokat is csak úgy felkapni és hazacipelni?
Nem.
Ezek szerint én vagyok az első szerencsés.
Inkább rugdoss.
Nem rugdosom meg. Mert jó illata van.
Tériszonyom van.
Nem igaz.
Tényleg nem. Pedig nagyon magas vagy.
Most úgy néz rám, mintha a szél elvitte volna az eszemet. Felvonja a nagy, sötét szemöldökét és hunyorít a nagy, sötét szemeivel. Az esti szél körültáncolja az óriást, aki tévedésből egy utcalányt visz haza. Nem vagyok utcalány.
Kettő ötven?
Kettő harminc.
Tévedni emberi.
Mi a neved?
Találd ki.
Nem.
Jó.
Nem illik rád egyik név sem, ami eszembe jut.
Téged sem tudnálak könnyen elnevezni. Egyik név sem elég nagy.
A nevem nem nőtt egy centit sem, mióta megszülettem.
Igaz.
Hallgatunk egy sort, én pedig hamarosan elálmosodok. Elfelejtem, hogy még a nevemet sem mondtam meg és én sem tudom az övét. Akár meg is erőszakolhatna. De aztán már nem gondolok semmire, mert a gondolataim elszállnak. A szél volt. Tudom, hogy az volt. Az óriás pedig cipel tovább a két hatalmas karja közt valahová el.
Az óriás lenéz a karjában alvó borzas hajú nőre és magában mormog. Valami olyasmiket, hogy micsoda ökör vagy, meg marha, és még szinonimáit ezeknek. Nem is tudja, minek hozta el a térről. Csak elugrott cigiért, meg sétálni. Erre hazavisz egy nőt. Egy alvó bolondot, mert bolondnak kell lennie, ha egy idegen karjaiban ilyen nyugodtan tud aludni. Nézi a hosszú szempillákat, az arcába fújt kósza fürtöket, amiket összekócolt a szél. Egy film jut róla eszébe, de nem emlékszik a címére. Biztos egy francia komédia. Abban vannak mindig bolond, de bájos nők. A testén összegyűrődött ez a ruha nevű semmiség, alig valami. Takarni nem takarja, annyi biztos. Puha arca a mellkasához nyomódik, az álomtól öntudatlanul befészkeli magát a kényelmes melegbe. A férfi szinte sajnálja, hogy ilyen közel lakik a térhez. A nő szoknyája nem csúszott fel, eredetileg ilyen rövid. Két szép lábát nem is fedi. Hát pedig igazán nem ártana, ha fedné. Nem kőből van az óriás, hanem emberből, mint mindenki más.
Belöki az ajtót a hátával és felvágtat a másodikra. A lépcsőzéstől mocorog a nő, de nem ébred fel. Felérnek, nyílik az ajtó, zárul az ajtó és kint reked a szél, az a szörnyű, az a komisz. Ő meg bent reked a szobában az alvó ismeretlennel. Nincs rend, de kupleráj sem. Ez művészi rendetlenség. Nem koszos, csak férfiasan rendetlen. Van egy szép nagy franciaágya meg egy kanapéja. Majd ő alszik a kanapén.
Leteszi a nőt a hálószobájában, végigfekteti az ágyon, betakarja, aztán kinyitja az ablakot, mert úgy érzi, nincs elég levegő. Vagy csak túl meleg van. A szél beszökik, körbecikázik, kirohan, berohan, birtokba veszi a lakást, mint egy rosszcsont kiskutya.
A férfi kimegy a sötét nappaliba, aztán rájön, hogy tévedett, és megint motyog olyasmiket, hogy marha, ökör, bolond és ezek szinonimáit. És a hajába túr. Nem hiszem, hogy keres valamit, inkább csak morog. Szokása ugyanis morogni.
És nincs kanapéja.


*


Elaludtam. Azt álmodtam, hogy hazavitt egy óriás és jó meleg volt. Tegnap nem álmodtam ilyen jót. Azt hiszem makarónit ettem és nem akart elfogyni. Kértem, hogy segítsenek, de nem segítettek, aztán kiköptem mind. Egy órán keresztül hánytam ki magamból azt a sok makarónit. Ilyen undorító álmom még nem is volt.
Éhes vagyok. Ez nem illik bele a hányásba. Gondolkodom, hogy mikor ettem utoljára és megállapítom, hogy ezer éve. Azaz délben. Akkor már fújt a szél.
Azóta vajon elállt? Jó volna, mert akkor elmehetnék sétálni.
Nem megyek sétálni, mert sötét van és félek.
Vagy nem, nem félek.
Miért is félnék?
Régen féltem. Az óriásoktól, a rémektől, a spagettitől. Ja nem, attól nem. Viszont féltem a széltől. Most is félek tőle, bár már csak egy kicsit. És ügyesen titkolom, mint a skizofrén hajlamaimat is. Most ugyan jól mulatok magamban, és úgy hívlak, hogy ’te’ és beszélek hozzád, csak aztán nehogy válaszolj. Kérlek ne válaszolj!
Nem álmodtam. Itt állok a sötétben, itt a nyitott ablak, de határozottan nem az a nyitott ablak, amin keresztül a térre másztam.
Szóval ilyen egy óriás hálószobája? Nem nagyobb, mint az enyém, hanem inkább pont akkora. De nem az enyém.
Talán már elmúlt éjfél. Haza kéne mennem. Ez egy remek ötlet. Menjünk haza!
Kimegyek, otthagyom a finom puha ágyat. Nem csak puha, jó illatú is. Ha nem lennék ilyen éhes, visszamásznék aludni még egy sort. De inkább nem.
Valahonnan hangok szűrődnek ki és fény is. Előttem sötét van. Zuhany. Az óriás zuhanyozik. Vajon mekkora lehet az a fürdőkád, amibe belefér kinyújtott lábbal? Ikszikszelles. Á, biztos nem fürdőkádban fürdik. Hű, a fürdőből finom illat árad. Olyan, mint amit a finom puha ágyban éreztem. Meztelen lábammal rálépek valamire. Au. Arrébb rúgom, de ez nem valami jó ötlet; hatalmas zajt csap. Mintha bádogba ütközött volna. Talán így is történt. Mindenesetre eláll a víz csobogása és az
óriás morogva kijön, hogy megnézze, mit rontottam el. Remélem semmit.
Mit csinálsz?
Hazamegyek.
Hajnali kettő van.
Attól még hazamehetek, nem?
Nézz ki az ablakon.
Miért?
Ne kérdezz már annyit.
Odamegyek az ablakhoz és félrehúzom a függönyt. Nem látok semmit.
Igen?
Esik az eső.
Van egy ernyőd?
Nincs.
Akkor csak mutasd meg a bejárati ajtót.
Zárva van.
Engedj ki.
Nem.
Miért?
Mert nem engedlek ki ilyen időben. Megígértem, hogy itt aludhatsz. Mit akarsz még?
Vegyél föl valamit. Pucér vagy.
Te sem vagy túlöltözve.
Legalább a lényeget takarja.
Nem. Nem takarja.
Van egy pólód?
Szekrényben.
Milyen szekrényben?
Abban.
Vegyél föl valamit.
Sötét van.
Nekem meg szemem van.
Csukd be.
Azzal már pórul jártam.
Morog egyet. Itt sem lennék, ha akkor nyitott szemmel sétálok. A pólójának olyan illata van, mint neki. Legalább száz mérettel nagyobb, mint a szoknyám, amit ő ledérnek titulált az imént. A térdemig ér és az ujja a könyökömön túl lóg. Harangozik benne a karom, akár egy apró evőpálcika a kínai kajában. Remélem ő is felvett legalább egy alsógatyát. Milyen magas! Vajon mindene ilyen hatalmas? Nem nézegettem, mert tudom, hogy direkt csinálta. Mármint direkt jött ki ádámkosztümben, amikor tudta, hogy nézem. Talán könnyűvérűnek tűntem. Pedig csak furcsa vagyok. Te már csak tudod.
Sikerült ráakadnia egy farmernadrágra. Azok a hosszú lábai még hosszabbnak tűnnek így. De én éhes vagyok és remélem a hűtőjét is óriáshoz mérten tele találom.
Vérzel.
Mi? Nem.
De, vérzel.
De nem.
Add ide a lábad. Látod? Vérzel.
Ó.
Összevérzed a szőnyeget.
Ne haragudj. Nem volt szándékos.
Utáltam ezt a szőnyeget.
Akkor jó.
A hasam hangosan megkordul.
Éhes vagy?
Nem.
Kordul még egyet.
Van makarónim.
Felnevetek.
Min nevetsz?
Makaróniról álmodtam.
És mi azzal a baj?
Azt álmodtam, hogy kihányom.
Akkor nem kérsz.
Nem.
Ülj le. Meglátom, mi van.
A konyhában varázsol. Előkap egy serpenyőt és valami végtelenül bonyolultnak látszó dolgot készít. Úgy mozog, mintha nem kettő harminc, hanem egy ötven lenne.
Amikor leteszi elém, rávetem magam, mint aki évek óta nem evett. Hát, ilyet nem is.
Köszit motyogok két falat között. Ő egy gigantikus adag tésztát melegít és el is tünteti pillanatokon belül. Hiába nézem, egy falat sem esett a földre és a szája is tiszta. Én is megeszem, aztán álmos leszek, mint evés után mindig. Mintha a fejemben lenne a gyomrom. Pedig nem ott van. Voltam eegén és cétén is. Minden a helyén van.
Ásít, én is ásítok és majdnem leragadnak a szemeim.
Aludj. Késő van.
Nem vagyok már gyerek.
A felnőttek is szoktak aludni.
Köszönöm a reggelit.
Reggelit?
Hajnali három van.
Szívesen.
Séf vagy?
Igen.
Én nem.
Akkor mi vagy?
Nem tudom.
Hány éves vagy?
Fontos ez?
Nem szeretem a kamaszokat.
Annak nézek ki?
Nem. Igen. Nem. Nem tudom.
Néha?
Igen.
Elmúltam tizennyolc, ha erre vagy kíváncsi. Már egy ideje.
Jó.
Miért jó?
Csak. Csak jó.
Álmos vagy.
Én nem.
De, az vagy. Látom a szemeden.
Nem is néztem rád.
De igen.
Megyek fogat mosni. Pótfogkefém nincs.
Használhatom a tiedet?
Furcsa egy nő vagy te.
Néha.
Mindig. Itt a fogkefe.
Köszönöm. Hol alszol?
Az ágyamban. Mivel nincs két ágyam.
Én nem alszom az ágyadban.
Nem foglak megerőszakolni.
Tudom.
Honnan tudod?
Tudom és kész. Nem tűnsz olyannak.
Még jó.
Olyan magas vagy!
Már mondtad.
És tudsz beszélni.
Felmorran, mint aki nem ért egyet. Otthagy a fürdőben, én meg fogat mosok, és közben szemügyre veszem a cuccait. A polcon nincs sok dolog, tehát nem piperkőc. Viszont ott az az illatos finomság. Minden ettől szaglik az egész lakásban. Isteni.
Zuhanyzója van! Talált süllyedt. Fél méterrel magasabb az enyémnél, de akkor is csak zuhanyzó. Lenyűgöző. Emberből van! Mormog, de azért ember. Magas és jó illatú ember.
Alszol?
Igen.
Elhúzod a takarót.
Te meg elfelejtettél felöltözni. Mit gondolsz, miből vagyok én, fából?
Mindig meztelenül alszom.
Én meg feketén iszom a kávét, mégsem halok bele, ha néha tejszínes.
Úgyis lerúgtam volna álmomban.
Ezt nem gondoltad át.
Lehet. De nem vagyok bolond.
Tudom.
Honnan?
Egy bolond már rég kimászott volna ruháért.
Jé, te kedves vagy.
Nem.
De.
Ne bökdöss, mert nem állok jót magamért. Tudod milyen érzés egy meztelen és folyton fecsegő nő mellett aludni, akinek a haja mindent beterít?
Nem. Milyen?
Kényelmetlen. Nagyon.
Sajnálom. Te is provokálsz.
Én? Mivel?
Az illatoddal.
Mi bajod az illatommal?
Semmi. Éppen ez az. Túl jó. Belemászik az orromba, az orromon át az agyamba és elködösíti.
Nekem tetszik.
Nekem is.
Aludj.
Nem megy.
Akkor legalább ne fickándozz annyit.
De fázok.
Fordulj meg.
Hé!
Maradj nyugton. Mire számítottál? Tiszta pucér vagy.
Én vagyok a kiskifli és ő a nagykifli. Olyan kicsinek érzem magam. Szinte elveszek mellette, ahogy átölel. Belefúrom magam a finom forróságba és az isteni illatfelhőbe burkolózok, ami körülveszi őt. Elégedetten dörmög, hallom a hangján. Az álla a fejem búbján van. Beleszagol a levegőbe. A hangja végigrezeg rajtam.
Nem érzem.
Én igen.
Akkor jó.
Nem vagyok már álmos.
A fenébe, én igen.
Mesélj valamit.
És mesél nekem valamit.
Ez egy rossz mese volt.
Tudom.
Megölelhetlek?
Miért?
Mert szeretném. Mert ez egy rossz mese volt. Úgy érzem, meg kell ölelnem téged.
Ha akarod. De én nem ölelgetek pucér nőket csak úgy.
Én sem ölelgetek ekkora férfiakat csak úgy.
Túl kicsi vagy.
Nem. Te vagy túl nagy.
Talán.
Nem fogom megkérdezni.
Pedig...
Elállt a szél.
Nem engedlek haza.
Nem is mennék.
Pedig jobban tennéd.
Nem érdekel. Sosem érdekelt.
Felelőtlen vagy.
Nem igaz. Elraboltál.
Jól tettem.
Igaz. Jól tetted. Itt meleg van és jó illat. Ne nézz rám így.
Te ne nézz rám így.
Már nem fázok.
Én sem.
Nyitva maradt az ablak. Beszökött a szél.
Zavar?
Nem szeretem a szelet.
Rám húzza a takarót úgy, hogy ki sem látszik az orrom.
Hol marad az ölelésem? Azt mondtad, megölelsz.
Igen.
És? Megölelsz?
Szeretnéd?
Igen. Tetszik a hajad.
Nekem meg az illatod.
Tudom.
Tudom, hogy tudod. És kényelmes is vagy.
Te is.
Most akkor van egy óriásom?
Igen. Én meg elloptam egy törpét.
Hazudós.
Törpe.
Morgó.
Törpe. Ne, ott ne.
Óriás.
Én mondtam.
Nem mondtad.
Törpe. Hagyd abba. Nem, ne hagyd abba...
Hé, te beszélsz? Rajtad sincs több, mint rajtam.
Kéne?
Nem, nem kéne.
Akkor meg ne panaszkodj.
Én nem...
-Hallgass. Törpe.
Ébren vagy?
-Igen.
Elengedsz?
-Nem.
Jó. Ne is.

Nem érdekel a nevem?
Miért?
Mert én már elneveztelek magamban. Ne rontsd el azzal, hogy elárulod.
Én nem neveztelek el. Vagyis de. De az nem igazán név. Csak valami.
Törpe.
Óriás.
Aludj.
Jó. Egy óriás őriz a széltől.
Ez nyálas volt.
Tudom. Pedig a delfineket még nem is említettem.
Milyen delfineket?
Azokat ott.
Ja! Hogy azokat!
Ásít és behunyja a szemét, aztán elalszik, amíg az óriás csak dünnyög. Nem mocorog. Elégedett. Össze is van zavarodva. De csak egy kicsit. És ő úgyis mindig a dolgok felett áll. Nem mond olyanokat, hogy ökör, marha, és ezek szinonimái. Inkább a hű és a ha szavakat használja. Mert ilyen manóval még nem volt dolga. Ilyen levelet még nem fújt felé a szeleburdi szellő. Szinte véletlen.

Felébredtem. Elmentem az ajtóig. Nyitva volt. Visszanéztem. Még aludt. Hatalmas végtagjai úgy feküdtek a hűlt helyemen, mintha még mindig ott lennék. Pedig már nem vagyok ott. Hazahozott a szél.
Az ő pólójában vagyok. Nem találtam a szoknyámat.
Hogy fog megtalálni? Ez nem jó így. Ennek a történetnek nem itt van a vége. Elraboltak, elszöktem. Nem. Nem raboltak el, mégis elszöktem. A bolond fejem mindig mást akar. A fenébe. Érzem az illatát. Hihetetlen finom illata van. És milyen magas! Láttál már ilyet?
Csengetnek. Nem megyek le. De, lemegyek. Lementem. Le a lépcsőn. Végigcsattogok a kövön az ajtóig. Már eddig is túl sokat gondolkodtam. Árt az egészségnek. És nem sírok úgy, mint egy kislány. Árt az egészségnek.
A küszöbön két láb. Nem merek felnézni.
Becsukom az ajtót.
Kinyitom megint.
Ott fekszik a szoknyám a küszöbön. A kiskutya hazajött a gazdájához. Csak képzelődtem. Nem volt ott semmiféle láb. Felemelem, mert fel akarom emelni, nehogy eltűnjön.
Nem megy. Az egy láb. A ruha. A levegő. Egy láb.
Engedj be.
Nem lehet.
Miért?
Mert bolond vagyok.
Nem bánom.
Nem. Én tényleg bolond vagyok.
Az a bolond, aki normális.
Azt hittem, a szoknyám fekszik a küszöbön!
Nézd, itt van. Elhoztam.
Téged is csak képzellek, ugye?
Nem.
Akkor miért vagy ilyen magas? És miért nem érzem az illatod?
Befújtam a ruhádat. Tessék.
Érzem. Már érzem!
Nem vagy bolond.
Tudom. Gyere be és kérlek, mesélj nekem valamit.