Amióta június első hetében kiadtam a magam útját, sok víz befolyt már a Balatonba a kis Tapolcából, számtalan névtelen és nagybetűs nap telt el és vehetem úgy is, hogy mostanra valóban sikerült belerázódnom a hétköznapok keserédes helyzetkomikumaiba. A Stamler család nyári élete legjobban talán a fenekestől felfordult Fekete Gyöngy szándékosan világvége felé sodródó végtelen történetéhez hasonlítható. Egy hónapja még korántsem így képzeltem az ideális vakációt, és bár ide automatikusan következne a „de nem panaszkodom” kijelentés, be kell valljam, hogy az nem vallana rám, így hát panaszkodom, mert a néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Az enyémmel ilyen gondok nincsenek. Hallatom is és érti is, ámbátor szegény nem igazán tud vele mit kezdeni, amiért persze nem hibáztatom, hiszen ebben a Pacsirták cérnaszálon(Menzel) szituációban elmém egy építőmunkáséhoz kezd hasonlatossá válni. Két napja, miközben családilag irtottuk a dzsungelt „otthonotthon” ádáz metszőollók és egy piros sövény