Építési terület

Amióta június első hetében kiadtam a magam útját, sok víz befolyt már a Balatonba a kis Tapolcából, számtalan névtelen és nagybetűs nap telt el és vehetem úgy is, hogy mostanra valóban sikerült belerázódnom a hétköznapok keserédes helyzetkomikumaiba. A Stamler család nyári élete legjobban talán a fenekestől felfordult Fekete Gyöngy szándékosan világvége felé sodródó végtelen történetéhez hasonlítható. Egy hónapja még korántsem így képzeltem az ideális vakációt, és bár ide automatikusan következne a „de nem panaszkodom” kijelentés, be kell valljam, hogy az nem vallana rám, így hát panaszkodom, mert a néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Az enyémmel ilyen gondok nincsenek. Hallatom is és érti is, ámbátor szegény nem igazán tud vele mit kezdeni, amiért persze nem hibáztatom, hiszen ebben a Pacsirták cérnaszálon(Menzel) szituációban elmém egy építőmunkáséhoz kezd hasonlatossá válni. Két napja, miközben családilag irtottuk a dzsungelt „otthonotthon” ádáz metszőollók és egy piros sövénynyíró hathatós segítségével, közösen arra a megállapításra jutottunk, hogy a fizikai munka bizony nem kedvez a szép gondolatok kialakulásának. Az ugyanis nem ott tenyészik, ahol meleg és nedves van, mint a penész, aminek egyébként a balatoni klíma igencsak megfelelne, hanem ott, ahol idő van, és bátran állíthatom, hogy semmi filozofikusság nincs abban, ahogyan mi időhiányban szenvedünk. Tényleg meleg van, de ez mégsem a Dalí-féle elfolyó idő, itt a folyton folyó munkálatok jelentik az időt, meghatározzák és a rendelkezésükre álló mennyiséget ki is töltik. Ilyenkor nevetek azon az egyébként általam is nagyra becsült gondolaton, miszerint az embernek arra van ideje, amire akarja. Nem. Az ember lányának arra van ideje, ami szükséges, és most serényen glettelni szükséges, falat festeni szükséges, falat kaparni szükséges, de nem elégséges. A csinos tölgyfapadlóm nem olajozza be magát, nem rakódik le az éj leple alatt, nem fürdik, csak a holdfényben, amennyiben elfelejtem lehúzni a redőnyt végső elájulásom előtt. Esténként azt álmodom, hogy nem téglaporos a világ, hogy a zuhanyzóba nem kell még egy réteg csodamicsodát felkenni, mielőtt hajmosásra alkalmas állapotba kerülne, hogy a csempe a magától felkerülő márványburkolat felett sikongatva repül a csemperagasztó hátán, hogy önként helyére csusszanjon. Eszembe sem jutna a reggeli hűvösben futni menni, amikor napközben pro bono élvezhetem a parasztfitnesz és a bioszolárium összetett izomtonizáló és bőrfeszesítő téglarakodását és ha esténként netán maradna szemernyi időm, a napközbeni alacsony agyi aktivitás által elhanyagolt szinapszisaim salakos mellékútjaira terelem a kreszt, és bizonyára ha fordítanék rá elég energiát, örvendeznék a gondolattól, hogy most végre valami teljesen újat tanulhatok.

Annyi móka és kacagás egy ilyen felújítás. Az első héten még lelkes voltam, lerajzoltam minden valamirevaló látványt, ami a szemem elé került, mostanra viszont már csak vegetálok. Néha nyöszörgök a hálózsákom után, hideg víz után, levegő után, tisztaság után. Ez a fordulat már csak azért is komikus, mert soha nem tekintettem magamra úgy, mint tisztaságkedvelő és pedáns emberszemélyre, csak amennyire a társadalmi elvárások miatt muszáj, azon kívül pedig szívesebben töltöttem az időmet lebegéssel és gondolkodással és mindenféle öntisztító padlók és szőnyegek feltalálásának lehetőségével. Miután majdnem egy hónapja töltöm nyaramat teljesen földi feladatok elvégzésével, érzem, hogy kezd igényem mutatkozni a dolgok más nézőpontból való szemlélésére. Gondolok itt a mulatságos csehszlovák filmek szürreális valóságára, ahol lelkem hímnemű replikája, a szórakozott professzor hibás öntvények tetejéről tanulmányozza önnön elcsökevényesedését és degenerációját egyszerű segédmunkássá. Segédmunkás létem tehát sokkal drámaibb színezetben tűnne fel, ha arra tudnék egyfajta keserű élettapasztalatként tekinteni. Legközelebb, amikor valami nememhez és érdeklődési körömhöz egyáltalán nem illő felújítási munkában kell kivennem a részem (falbontás, teherhordó állat helyettesítése, meszelés vezényszóra), feltétlenül emlékeztetem majd felmenőimet a dolog abszurd tökéletességére, és könnyes szemmel megköszönöm nekik a pótolhatatlan tapasztalatot és részvételüket jellemem formálásában. Kétségtelen, hogy emberes alkalmazkodókészségre szükségünk van, és ezt kiterjesztem mindhármunkra is, hiszen eltekintve az én hibátlan és nyájas viselkedésemtől, aminek említésére szüleim élénk nevetésben törnének ki, bizony elég nehéz természetünk van így családilag. Azt sem állítanám, hogy egyenként jobbak vagyunk, mert egységben az erő, és a közös poénokkal senki nem veheti fel a versenyt, csak a következő nap poénjai, de az tény, hogy amikor együtt vagyunk, nehéz pillanatokat tudunk okozni egymásnak. Nem hangzott ennyire súlyosnak a dolog, amikor három héttel ezelőtt fogtuk a ház négy sarkát, és autóra raktuk, hogy az egész nyarat ideát töltsük, ráadásul hármasban összezárva. Mondom ugyan, hogy hármasban, de időnként vacsoraidőben felhívjuk a húgom a hordozhatóról, és leültetjük az asztalhoz, mint valami hologrammos Emmát, és rendkívül bárgyú, de könnyfakasztóan aranyos és családias viccek kíséretében tájékoztatjuk arról, hogy meg van hívva vacsorára, majd elé helyezünk egy szál kolbászt, amit akkor sem enne meg, ha történetesen nem egy másik városban tartózkodna éppen. Hogy igazán üdvözölve érezze magát, a viccek sorába igyekszünk beépíteni a gusztustalanabbakat is, mire ő közli, hogy csak mi eszünk, ő még nem is éhes, tehát a magunk étvágyával sáfárkodunk.

Visszatérve viharos csomagolásunkhoz kénytelen leszek leírni mindent részletesen, hála a rám törő nosztalgikus logisztikai bravúrnak, amelyet minden alkalommal közepes sikerrel végrehajtunk, amikor indulásra kerül a sor. Azért nem félek tartózkodási helyemről ilyen nyíltan írni, mert amikor azt mondtam, összecsomagoltuk a házat, nem lódítottam, sőt még nagyon megengedő is voltam magunkkal, de mielőtt leültem megírni ezt a sok mondatot, szent esküvel fogadtam, hogy szüleimet csakis kedvező színben tüntetem fel, tehát legyen elég annyi, amit otthonról el lehetett hozni, azt elhoztuk. Remélhetőleg a színes- és nemesfém-kereskedő kedves ismerőseim eltekintenek házunk szünidei áramtalanításától. Azzal már nem hiszem, hogy meg tudnánk küzdeni, ha egy teljes nyárnyi kimerítő munka után otthon akár csak egy szeget arrébb kellene tenni. Ritka, de véleményem szerint mi azon kevesek közé tartozunk, akik a nyaralóba dolgozni, haza meg pihenni járnak. Gondoltuk mi. Amíg hazaérve ki nem bontottuk a postát, benne a diszkrét felszólítással fűnyírásra, melyre okot adni a közel méteres fű merészelt, és bár a felszólítás kifejezetten parlagfűtől való rettegés jegyében fogalmazódott, alapos vizsgálgatás után örömmel állapítottuk meg, hogy földrajzos édesapámnak (mint mindig,) most is igaza lett, mivel a zárt növénytársulásban nem jelent meg egy fia parlagfű sem. A tiszta udvar, rendes ház kétes összefüggésű jelmondatának engedve végül erőt vettünk magunkon, és az egyetlen pihenőnapunkon Steven Seagalt megszégyenítő kaszabolásba fogtunk. Remegett a bambusz, sikoltott a trombitafolyondár, félve húzódtak menedékbe a sóskaborbolya máskor szertelenül kígyózó hajtásai, és néhány óra megfeszített munka eredményeképp utcafrontunk közel olyan hatást keltett, mint a fejem egy alapos nyírás után. Tehát nem lett túl csinos, de a célnak megfelel. Azt aztán senki nem mondhatja, hogy nem próbálkoztunk, ám mivel elveinkkel ellentmondó törvénytisztelő növényirtásba fogtunk, azt hiszem egyikünk sem várt más hatást.

Ami az itteni munkálatokat illeti, az már sokkal összeszedettebb. Van egy listánk. Talán mondanom sem kell, hogy anya készítette, ő a reménykedők táborát erősíti, miszerint határidőre végezni fogunk. Én is biztos vagyok benne, hogy végzünk a listán tartózkodókkal, az már nyugtalanítóbb, hogy a listán nem szerepel a lakhatásomra vonatkozó egyetlen passzus sem. Támogató háttér hiányában magam kardoskodom egy megfelelőnek tűnő megoldás mellett, ami szintén el fog készülni, de sejtésem szerint családunk szellemiségének és hozzáállásának vizuális kivetítéseként egyfajta bohókás bénaság, sírás helyett kényszermegoldás lesz. Nem gond, szoktatva vagyok a tábori körülményekhez, ámbár mintha ez a tábor hosszabb lenne a megszokottnál, és valahogy az izgatottság sem ragadt rá a táborozókra. Na a koszról ugyanezt nem tudom elmondani. Említettem már, hogy nem vagyok egy Liliputz(germánpoén), de amióta a levegőnek nem a hőfokát, nem is a páratartalmát, hanem a levegőben szálló porok mennyiségét vizsgálgatjuk, gyakorlatilag annyiszor mostam kezet, hogy amolyan néger-formán nem akar lebarnulni. Na jó, ebben talán volt egy kis füllentés, de nem is tudom, valahogy abban a pillanatban, amikor elgondolkodva kinyomom a tusfürdőt „otthonotthon” a tenyerembe, és kétségbeesve próbálok rájönni, hogy hová is kenjem, olyan valóságosnak tűnik ez a por-probléma. Néha nevetünk a saját ügyetlenségünkön, de most, hogy leírom őket, rá kell jönnöm, hogy sokkal aranyosabb ez az egész együttdolgozósdi, még ha ilyen elcseszettenstamleres-kovácsos is, és sokkal jobb történeteim vannak erről a három hétről, mint amilyeneket valaha ki tudnék találni, és ezt el kell hinni valaki olyannak, mint én. Nem egy nagy érv, de nekem megteszi.

Visszatérve a nevezetes listára ismételten meg kell állapítanom, hogy anya egy nagy varázsló. Kezdetben a lista körülbelül tíz tételes volt. Akkor készült, amikor az első hét véget ért, de kezdtünk kétségbeesni a feladatok végeérhetetlen sorától. Leültünk, és összeírtunk nagyjából két hétre való viszonylag nagy feladatot, aztán számolgattunk és írunk még néhány üres négyzetet is, hátha változna a program. Azóta anya úgy bűvészkedik ezzel a listával, hogy minden nap kipipálhassunk valamit, még akkor is, ha csak építőanyagok után kutattunk az obiban, vagy terepmunka címén elmentünk kirándulni a hegyesdi rétre. Ha kellett, írt egy olyan listapontot, hogy kakukkfűszedés, és tessék, máris értelmet adott az egyébként munkaügyileg teljesen beszámíthatatlan napnak. Aztán miután a nappalit már közel egy hete gletteltük, hála az ablakból ajtóvá változott nyílászárónknak, amit megcsapott a genderőrület, anya elintézte, hogy a lista hét pontján ott álljon, hogy Nappali glettelése. Egyébként nem csak a lista mágiájához ért, szerintem állva és munka közben is tud aludni. Másként hogyan magyarázható, hogy reggel hattól este tízig egy leülés nélkül végigmelózza a napot, és mindeközben meg sem közelíti az általam panaszkodásra használt szómennyiséget?

No étkezésügyben nem vagyunk a csúcson. A héten másodszor ettem hideg konzervet zsemlébe ágyazva, amit persze jamieoliverül megfogalmazva valami decens kis ételként is feltüntethetnék az étlapon, de most mit csináljak, ha pont az volt, aminek látszott. Az etiópmenza felhozta a régi kirándulós emlékeket, amikor felkerekedtünk toronyiránt hegyetmászni (akkor még négyen, mert nem volt ciki a szülőkkel nyaralni és nem lógtunk az oksitelcsiről), követ gyűjteni, bányászni, vittük a palackos vizet, amiből soha nem vihetünk eleget sehová, a babkonzervet és a zsemlét, és a hegy tetején piknikeztünk, vagy ahol az éhség utolért minket. Nem emlékszem, mennyire szerettem vagy nem szerettem ezeket az akkor végtelennek tűnő túrákat, de azóta is sokszor eszembe jut, hogy számomra az a tökéletes nyaralás képe, és ha sóletet látok, hangyák és hegyek jutnak eszembe és a kamaszkorom. Néha még próbálkozunk ilyen közös programokkal, de ettől a nyártól eltekintve, ami inkább kényszerből összejött hármunkat jelenti, jobbára sikertelen a régi időket visszahozni. Ettől eltekintve vágyom már valami higiénikus magaskonyhai körülmények közt gondosan elkészített meleg ételre, csirkecsíkokra és finom tésztácskákra, lassú majszolásra, élvezetes evésre, a számat nyalogatni egy szaftos ravioli után, aztán süteményre. Bármilyen süteményre.