egy jó hosszú utazás

csapdába esve dühöngenék, magamat ölelve gurulnék tehetetlenül a nedves sötétben, nyöszörögnék, de nyílik a program, enyém a szó

lehanyatlanak ezek a béna kezeim a poros billentyűzetre és csak találomra esnek ujjak betűkre

amikor sokat iszom a sörből és tudom, hogy nem fér el az apró testemben egy részegségnyi, de hányni tudnék

futok magam mellett a perintparton, rémülten nézem magam a korlátok mögül, nehéz is vagyok és impresszionista, mosódott tükörkép-homlokom hullámzó régmúlt hajakkal suhan hangtalan

csodák palotája vagyok a sárga menekülésben magam elől és a mókusok elől, kérdeznek tőlem, de én csak szállok a betonon, nem gondolok megoldásra

elönt a regényes időtlenség a híd és a büfé között hogy újra hánynom kell szépiavárost és rációt

találnék, kitalálnék hosszú léteket, másokét és ami már látható, ha leszállnék és megkapaszkodnék gyökerekben

homályosan fekvő bozótsziget sodortatja magát, a rózsaszín műláb vagyok beágyazódva erősen arcirányban és nem mozdulunk sokat

lehetne írni bohózatokat a sarokban térdelésről, az asztalok alól kinéző kutyákról és a rühes macskákról, ki nevet magán a legnagyobbat

feljön mind, a letuszkolt reprodukciók, kényszerített csendes fulladások a saját cipőm látványától és nem adnak nekem tisztuló tudatot, csak kiadós rókavadászat

folynak a halódó állatok, van köztük egy másik, amelyik én vagyok, indecens állapotban, amint magamat rágom eszeveszetten és felfalom a hűtőben elrejtett vésztartalékait egy ősi elememnek

követel progressziót hogy ne haljak meg a dübörgő semmitől és adjam oda magam egészen, azt nézik, van-e már bennem kezelhető konzerv-negatív és nincs és nem is lesz olyan nekem

meghajló képzelet-testem recsegve nyúlik hátra egy ujjak közé ragadt saját tulajdonáért és hazája van a talajmintában, meg kellett érte születni és fájni kell, hogy ne legyen unalom, ne legyen balansz

mi veszi el az utolsó csirkecombot a selyemlepedőről, hol lakik az a személy, aki én leszek, ha nem harapom ki a saját létezésem a hálóból, ami a nagy üres fölött feszül az ordító viharban

melyik mondatnál bírok majd felülni és azt mondani, hogy nem lüktet a mindenség bennem már egyáltalán és hazudtam, ne is nézzétek, ahogy átmegyek a fal mögé az ébrenlétbe

mi ez ha nem én, hiányzik majd, ha elmegy mosogatni.