Ugrás a fő tartalomra

egy jó hosszú utazás

csapdába esve dühöngenék, magamat ölelve gurulnék tehetetlenül a nedves sötétben, nyöszörögnék, de nyílik a program, enyém a szó

lehanyatlanak ezek a béna kezeim a poros billentyűzetre és csak találomra esnek ujjak betűkre

amikor sokat iszom a sörből és tudom, hogy nem fér el az apró testemben egy részegségnyi, de hányni tudnék

futok magam mellett a perintparton, rémülten nézem magam a korlátok mögül, nehéz is vagyok és impresszionista, mosódott tükörkép-homlokom hullámzó régmúlt hajakkal suhan hangtalan

csodák palotája vagyok a sárga menekülésben magam elől és a mókusok elől, kérdeznek tőlem, de én csak szállok a betonon, nem gondolok megoldásra

elönt a regényes időtlenség a híd és a büfé között hogy újra hánynom kell szépiavárost és rációt

találnék, kitalálnék hosszú léteket, másokét és ami már látható, ha leszállnék és megkapaszkodnék gyökerekben

homályosan fekvő bozótsziget sodortatja magát, a rózsaszín műláb vagyok beágyazódva erősen arcirányban és nem mozdulunk sokat

lehetne írni bohózatokat a sarokban térdelésről, az asztalok alól kinéző kutyákról és a rühes macskákról, ki nevet magán a legnagyobbat

feljön mind, a letuszkolt reprodukciók, kényszerített csendes fulladások a saját cipőm látványától és nem adnak nekem tisztuló tudatot, csak kiadós rókavadászat

folynak a halódó állatok, van köztük egy másik, amelyik én vagyok, indecens állapotban, amint magamat rágom eszeveszetten és felfalom a hűtőben elrejtett vésztartalékait egy ősi elememnek

követel progressziót hogy ne haljak meg a dübörgő semmitől és adjam oda magam egészen, azt nézik, van-e már bennem kezelhető konzerv-negatív és nincs és nem is lesz olyan nekem

meghajló képzelet-testem recsegve nyúlik hátra egy ujjak közé ragadt saját tulajdonáért és hazája van a talajmintában, meg kellett érte születni és fájni kell, hogy ne legyen unalom, ne legyen balansz

mi veszi el az utolsó csirkecombot a selyemlepedőről, hol lakik az a személy, aki én leszek, ha nem harapom ki a saját létezésem a hálóból, ami a nagy üres fölött feszül az ordító viharban

melyik mondatnál bírok majd felülni és azt mondani, hogy nem lüktet a mindenség bennem már egyáltalán és hazudtam, ne is nézzétek, ahogy átmegyek a fal mögé az ébrenlétbe


mi ez ha nem én, hiányzik majd, ha elmegy mosogatni.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A háznak emberi érzései vannak.

Ahogy ülök a kádban térdtől kilógó lábakkal és nézem a nulladik órát a mosógép tetején heverő laptopról, egy másik fürdőszoba sírni kezd. Kinyúlok és leállítom a filmet, de csak másodikra megy. Olyan nagyon hallani akarom, hogy mi történik, mert ismeretlen érzéseket vélek felfedezni ebben a házban, amiről az első nyelvvizsga óta kötelezően azt kellene gondolnom, hogy idegen és egymással nem határos. Tényleg szipog valaki, aztán tölt egy pohár vizet, köhög, iszik és megszűnik az érzékelhető jelenlét. Tegnap elromlott a belépetőrendszer, a héten sokadszorra, és kilenc után csekély reménnyel ácsorogtam a bejárat előtt, mert a ház ilyenkor alszik, aztán valaki mégis meglátott a torz üveg mögül. Kérdezte, hogy miért nem engedtem be magam, én meg a valóság számára elemezhető részével magyaráztam a kulcstalanságot, szóval hogy elvesztette a család, pedig nyilván nem, kérdezte, hogy miért nem kérem el a szomszédaimtól, ide is egy alternatív-valóságosat válaszoltam, éspedig azt, hogy mindkettő...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Működési terv

Az életem király. Van ösztöndíjam, egy zöld albérletem, amit én fizetek, és ahonnan reggelente az egész Kőszegi-hegység látszik, és a naplemente is, van egy galambszaros erkélye, de az attól még egy erkély, és egy időre az enyém, és a lakásom tiszta, legfeljebb a kukát kellene kivinnem, mert túl kicsit vásároltam, és mindig előbb telik be, mint hogy kiélvezhetném az üres kuka látványát, viszont ugye illik a búzafű-zöld falamhoz. Az ágyam puha és a takaróhuzatom olyan csíkos, amilyenje a svédeknek és a Szombathelyhez hasonlóan hideg helyen élő embereknek illik hogy legyen, tehát vékony kék és fehér. A konyhaszekrényemben egy bontatlan és egy bontott Amaretti, és jut hely más édességeknek is, sőt valószínűleg pénzem is lesz, hogy pótoljam, ha elfogyott. Van egy laptopom teleragasztva olyan matricákkal, amik csak a műanyagot fedik, az érdeklődési köreimet nem, viszont megbékéltem vele, hogy nem itt fejezzem ki önmagam. A nyáron azt hittem, hogy tönkre fog menni, de nem, én annyira szere...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Estimese

A baj az, hogy a szél mindig fúj. Tegnap is fújt. Fújt engem, őt és őt is, a fákat és a vizet és a hajamat és én ezt nem szeretem. Minden körülötte forog. A levegő is. Mondjuk nincs is más választása. Erőszakos és kíváncsi. Látod, már megint itt van és a szoknyám alatt kutat. Kizártak az erkélyre. Egyszál semmiben. Megértem őket: én sem hagynám, hogy más tartsa a gyertyát. Így viszont engem cirógat a szeptemberi szél szörnyű, hűvös ujjaival. Undorító. Mintha egy láthatatlan szatír ujjai járnának pucér végtagjaimon. Hess, el innen, keresetlen esti látogató! Lemászok. Már rég elfelejtették, hogy én is itt vagyok. Nem ácsorgok az erkélyen; lemásztam. Le én, mint a szélvész. Mint a gondolat. A főtérre megyek, beülök a kedvenc kávézómba, és a szoknya alatt csak önmagamat lelni, semmi mást. Fizetnem nem kell, ez az én asztalom, az én pincérem, az én számlám. Egyszer talán majd kiváltom magam az évszázadok óta halmozódó kávéscsészékből. Ha lesznek unokáim, főznek nekem kávét és tologatják...
1 megjegyzés
Olvasok tovább