Az utolsó előtti szöveg ötödik oldalának utolsó bekezdéséből
hallottam két mondatot, a kedvenc két mondatomat, de nem bírok újra írni, mert
értéktelenek a gondolataim és bizonytalanok, folyton lesnek, félnek és azt
nézik, ki mit gondol, hogy vajon elég erősek-e és az arcomba csapva
visszapattannak-e. Akarok tanulni mindenből, okos lenni és következetes és
tökéletes, pedig megállapítottam, hogy szeretem magam és tényleg szeretem
magam, és akkor szeretem magam a legjobban, amikor káosz uralkodik felettem,
nem én uralkodom a káosz fölött.
Az ésszerű, glédába rendezett gondolatok követhető
sormintájától megvadulok, kiesek a szerepemből, pedig egészen sokáig ügyesen
csináltam úgy, mintha ember lennék, rendes ember csupa hagyományos
értékrenddel, amit felesleges megindokolni.
Miért Stamler, és nem Sztamler? Szokásjog. Bazinagy
szokásjog vagyok, húsvétkor tojást festek és tizenöt percig dagasztom azt a
kalácsot, amit anya rakott össze és én csak annyi időre ugrottam ki az ágyból,
hogy dagasszak, aztán csúsznék is vissza az ágyba, ha nem lenne frissen lefőtt
kávé.
Szörnyű állapotban vagyok, és hazajövök a forró fejemmel, az
égő agysejtjeimmel, sikít az összes és rémeket álmodom, hogy meghaltak, hogy
elváltak, hogy nem szeretik egymást, hogy nem, és hogy kötelező
szakmódszertanból bukszusgyerekeket elicitálni, és nyomaszt a lét
elviselhetetlen könnyűsége a hálózsákomban, egy a születésem óta aligalig
moccant házban. Tradíciók és tisztelnivaló, anyatejjel kedves fagerendák,
susogó bambuszerdő, selymes árnyékok borulnak rám és a szűkülő torkomra;
könyvek, amiket soha nem olvastam el és verik a falat, mert bennem van a
lehetőség, de lusta vagyok és szétszórt és elcseszem a velemszületett
tehetségemet.
Tökre szeretnék segíteni a takarításban, látom, hogy anya
hulla és apát nyomasztják a saját ördögei és én meg csak fekszem az átkozott
zsákomban, egyáltalán miért nem a rendes takarómat használom
Mert kiborít a ház és a szünet és hogy nem vagyok készen
erre a napra és a folytatásra és hogy felkeljek és úgy csináljak, mintha jó
lennék és tanultam volna abból az esetből évekkel ezelőtt, mert emlékszem,
amikor hálátlan voltam a szemükben és aztán összeszedtem magam, hogy jó legyek
újra. Nem bírok a rendes takarómban aludni és korán felkelni és segíteni a
kalácsban, mert elringat a nyár és a függőágyam és az éjjeli egyedül sírások
emléke és akarom, hogy egyedül lehessek, teljesen egyedül valahol máshol, de
nem lehet.
Egész nap kockás pizsamában csábítom a tavaszi
nagytakarításban elhullott pókok szellemeit, hiszen felkeltem, hogy tizenöt
percnyi izomerővel járuljak hozzá a kalácshoz, de aztán haszontalan vagyok
egész nap, mert minden valódi munka hallatán elfog a torokszorítás és a
pszichoszomatikus szívritmuszavar és nem látok rendesen, csak a bögréig és a
számig és megbukom magam előtt és az elvárások előtt is, mert amit szeretnék
azt nem teszem, amit kell, azt pedig nem bírom megtenni, és gyötör a
lelkifurdalás és a tehetetlenség, pedig tudom, hogy semmi igazi baj nincs, csak
a létezésem.
Nem is tudom elmondani, mivel vagyok elfoglalva a fejemben,
és ha tudnám, azt hiszem akkor sem merném elmondani, mert azóta, hogy hallottam
a saját gondolataim más szájából, megvontam magamtól az igazi önkifejezés
gyönyörűségét, és bizonyára ettől vagyok az a szédült őszilégy, akit csak
kerülgetnek az érzések és az igaz szavak. Akarom újra szeretni magam, meggyőzni
magam, hogy legitim Mihály lehetek két élettel és csupán a léttől értelmes
létezéssel, de most újra görnyedek és félek valamitől, sötéteket álmodom magamról
és nem találom a valódi arcom, csak mellékneveket és félmondatokat, amik
egyszer igazak voltak rám. El akarok menni valahová a cafrangjaimmal, és
visszajönni egészen, nem mondani semmit, mert úgysem érti senki, mire vágyom,
és nem is igazán akarom, hogy azt mondják, értik.
Nincs mindig tanulság a sztorikban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése