egetverő idő

Anna Gavalda Együtt lehetnénk című könyvében sokmindent megtaláltam, amit a könyvekben keresni szoktam. Elveszi az időt az olvasás, megáll az élet, nem eszek, nem alszom, fáradhatatlanná tesz, ha úgy érzem, általa valami olyasmit szerzek meg, ami sehogy máshogy nem csattanhatott volna össze az univerzumommal. Néha elmosódnak a szemem előtt a sorok, és tényleg, őszintén ez nem a könnyek miatt van így, hanem mert szokott, néha nehéz fókuszálnom, de hajnalban, amikor még mindig világít a képernyő, beteg is vagyok és euforikus az egyetlen pisszenés és mozdulás nélkül az ágyamban, odafent az agyamban átélt élményektől nem találom a sorokat. Őrülten fontos ilyenkor, hogy megkérdezzem magamtól, nem lenne-e jobb aludni, de ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz, tudatomnál vagyok, nincs szükségem arra az alvásra, és szükségem van arra, amit egy fura francia történet adhat nekem. Meg sem kérdezem a fontos kérdést, hanem csak száguldozom tovább, vagy kapaszkodom, ahogy sikerül, és élem valaki más életét, amit Mademoiselle Gavalda volt kedves elérhetővé tenni számomra.

Néha felmerül az a kérdés is, hogy mennyire választható el az alkotó az alkotásától, és ilyenkor, vagyis kettő óra negyvenhét perckor az alkotóra gondolok, mert vajon ő, aki ezeket szépen kigondolta, leírta, majd nyomtatásba adta, aludt-e, és vajon ő is érezte-e ezt a tüzelést, ami bizonnyal nem a híresen sarkvidéki házunk tüze, hanem ő gyújtotta a lapok között. Néha arra is gondolok, nem csak ennél a furcsa francia sztorinál, hogy a könyvek tüze kissé mulatságos színben tünteti fel a könyveket gyújtogatókat, mert tűz ellen tűzzel védekezni szándéktalanul igen költői gondolat, szinte megírni való. Milyen áldás a felületes memóriám, ami lehetővé teszi, hogy újra és újra sütkérezhessek kedvenc könyveim melegében, hogy rághassam a körmöm az eleve elrendelt eseményeken. A jó könyvben, vagy ahogy egyszer kötelező olvasmányainkra vonatkozóan megjegyeztem, az elolvasnivaló jó könyvben mindig van halál, és mindig van szerelem, és ez alacsony lángon égő hétköznapi énemnek határtalan öröme, mert egy jó könyvben kiélhetem magam, felcsapom, lángolok, lecsapom, elfelejtem, és újra.

Néha az is felmerül bennem, hogy egyes könyvek, memóriakapacitásom visszafogott mértéke ide vagy oda, annyira beépülnek a személyiségembe, hogy egyfajta skizofrén költői én-gyűjteményként sorakoznak odabent, és néha, de tényleg csak néha előtörnek onnan, mert nyilván senki sem szeret örökké olyan szűk helyen élni. Ki ne szeretne viszont Philibert, a remegő kezű, zseniális, ámbár szociális analfabéta lenni, akinek a Francia történelem izgalmas, szereplői mint egy színészgárda tökéletlen szerepekkel, úgy botladoznak az Alpokon, elefántok és krinolinos hátsók, rozzant hermelinpalástos ikszedik Lajosok közepette. Hát ki ne. És ki ne szeretne időről időre James Herriot lenni székrekedéses kutyák és túlságosan szapora macskák és engedetlen tehenek állati kuszaságában. Vagy Gerald Durrell Madagaszkáron, Korfun, úton és útfélen, ki ne szeretne Gerald felesége lenni, leveleket csócsálni ismeretlen madárfajok ismerős fiókáinak, átélni minden kalandjukat a szavannán, az őserdőben, a részeg erdőben, büdös növényekkel büdös majmokat kajtatni, enni és inni és etetni és itatni. Vagy belakni egy lakatlan szigetet Merle helyett, embert ölni büntetlenül, érezni olyan érzéseket, amelyek talán nem is léteznek, de ha léteznek, talán soha nem érezném őket, ha nem olvasnám el, ahogy más érzi őket, ahogy nők szeretnek, ahogy férfiak szeretnek. Állatok soha nem érdekeltek igazán, azt nem tartottam érdemesnek, ahogy ember elképzeli, hogy kutyaként lengő nyelvvel végigfutja a határt, csak talán akkor, amikor Fekete István képzelte ezt, de abban sem azt szerettem, ahogyan állattá válok olvasás közben, hanem az összhangot állat és ember között, bármi legyen a célja, bármit gondoljon is. Amit ő mutatott, az nem a gondolatok síkja, amelyben a kakasnak fáj, ha megöli a róka és szerelmes a nyúl és éhes az egér, hanem a világnak egy olyan rendje, amit ritkán lát át az ember ebben a másik világban, ami Göllétől messze van már, de ami azért létezhet, és ez a tudat segít megérteni más világokat, összetett szerkezeteket.

Minél többet olvastam, annál több szögből láttam a valóságokat, annál érdekesebbnek tűntek az engem körülvevő és engem körül nem vevő dolgok. Amikor nem olvastam, akkor is bizonyosan élénken észleltem mindent, mert a közelmúltban végiggondoltak alapján egészen apró korom egészen jelentéktelennek tartott eseményeire is emlékszem, színesen és élénken, és talán ha analfabéta maradok a szó hétköznapi értelmében, a magam igényéből és ösztönéből is lett volna belőlem nyitott szemmel járó ember. Ez csodálatos felfedezés, igazi önállóságom, öntudatom forrása, de ha ezek a távoli, régen élt és általam soha nem látott dolgokat vizualizáló emberek soha nem kerültek volna elém, szegényebb lennék sok világgal, sok évvel, rengeteg tapasztalattal, és ezt fontos beismerni, mert erő.

Máskor a saját írásaimra gondolok, amit a hátterüktől eltekintve úgy olvasok vissza időről időre, mintha először kerülnének kezembe, és arra, hogy tudtomon kívül elemzem magam általuk, mert a mai énem valósága a holnaputáni énem múltja, amit a memóriám objektivitással tálal, és az az én mintha egy régmúlt lány leélt életéből jönne, amit már értek, már tisztán látok. Ahogyan szeretek néha Camille és Franck lenni, úgy bújom néha a saját használt bőrömbe és borzongok, megdöbbenek, félek, sírok is, mert nem mindig vagyok okos és megfontolt, és bánom az akkori állapotomat, de ugyanakkor dédelgetem, mint egy kislányt, és megbeszélem vele önmagam. Néha, ahogy Mr Hyde, rám tör a múlt, és remegek tőle, dramatizálok, de hála ennek a kíváncsiságnak, ami árokpartok és új könyvek felé hajt, ismerős, nem túl érthető, de fejlődőképes az élmény, ettől pedig a saját életem látszólag unalmas, számomra egetverően izgalmas regényét élem.