Idegen vidékekre vágyom, egyetlen szerencsém, hogy nem menekülésvágy hajt, hanem a kíváncsiság.
Bár még csak egy hete vagyok itthon, kezdem már újra megszokni a reggeli teregetés közben köldökömet simogató selymes gazt(megint elromlott a fűnyíró) és a fák csicsergését és a traktorok és fűnyírók szívmelengető kánonját. Nagyon könnyen el tudom magam képzelni egy simára nyírt réten szálldogálva gondtalanul, de hát mégsem ihatok bort, ha mindeközben bőszen vizet prédikálok. Ha újra gondtalan szeretnék lenni, jobban tenném, ha szedáltatnám magam életem hátralévő részére és ezzel a füvön szárnyalás kérdése is megoldottnak tekinthető.
Akkor lennék boldog.
Én maradtam. Érthetetlen, de nincs az a teher(de, van az a teher), ami megölné bennem ezt a valamit, amit azt hiszem énnek bátran hívhatok. Szeretem ezt az ént, szeretik ezt az ént, ettől én mégjobban szeretem ezt az ént, és szuperegóm fényében csak úgy tündököl a boldog önimádatom és mivel így hiszem, ki is mondom: az életszeretetem. Ez biztosan összefügg a boldogságommal, ilyenkor szoktam ömlengően édeskés hangulatú, regényterjedelmű, esszéköntösbe bújtatott ódákat írni magamhoz. Na csiszolgassuk még a képem.
Azért piszok szerencsém van, azt muszáj megjegyeznem. Ha eddig voltak is kétségeim a családom hozzáállását illetően, márpedig voltak, akkor ezeket a kétségeket most bátran szélnek ereszthetem, hogy verjenek gyökeret máshol. Kései kamaszkorom(még mindig tartó) folyamatának elején azt sem tudtam, mit akarok igazán. Így utólag azon csodálkozom, hogy tudták kibírni a szüleim egészségügyi krízisek nélkül(még úgy is, hogy nem vagyok a földkerekség legmegátalkodottabb kis boszorkánya). Eszméletlen, hogy mit meg nem tesznek és mit meg nem tettek értem VÉGIG, de tényleg, és még azt sem tudhatták biztosan, hogy mi lesz a végeredmény. hesteg respekt.
Na mindegy. Most a magam kötött világában nagyon szabadnak érzem magam. Szeretném nyakon ragadni ezt az alkalmat és kihasználni csúnyán. Bár a mami idős és sokszor nem hallgatok rá, abban azért biztos vagyok, hogy ennyi idő távlatából majdnem egyedül őszintén mondta, hogy néha csak az emlékei húzzák ki a gödörből, azok a fényképek és régi belépők és turistatérképek és képeslapok, amiket rengeteg útja során gyűjtött, mert volt rá lehetősége és ő sem hagyta csak úgy elszaladni az életet. Ha én is megérem ezt a kort, nem szeretnék azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha, hanem a prágai hűtőmágnesemet szeretném fényesítgetni és a Leonardo mester kertjéből szakított babérral akarok jókat főzni és dobozban tárolni a fényképeket, nem mobilvincseszteren, és ha szerencsém van, akkor még emlékezni is fogok ezekre, nem csak tapintani a port a negatívok szegélyein és amikor magamban elmosolyodok, legyen mögötte boldogság és napfény.
Hát ilyen hipszternagymama akarok én lenni.
Még azt sem tudom, hogy egyedül akarok-e menni vagy társaságban, hogy stoppal vagy harmincféle vonattal, hogy egy napra vagy egy hétre, csak a várakozás zöldít reszelt cukkínivá.
Történjen valami!
Bár még csak egy hete vagyok itthon, kezdem már újra megszokni a reggeli teregetés közben köldökömet simogató selymes gazt(megint elromlott a fűnyíró) és a fák csicsergését és a traktorok és fűnyírók szívmelengető kánonját. Nagyon könnyen el tudom magam képzelni egy simára nyírt réten szálldogálva gondtalanul, de hát mégsem ihatok bort, ha mindeközben bőszen vizet prédikálok. Ha újra gondtalan szeretnék lenni, jobban tenném, ha szedáltatnám magam életem hátralévő részére és ezzel a füvön szárnyalás kérdése is megoldottnak tekinthető.
Akkor lennék boldog.
Én maradtam. Érthetetlen, de nincs az a teher(de, van az a teher), ami megölné bennem ezt a valamit, amit azt hiszem énnek bátran hívhatok. Szeretem ezt az ént, szeretik ezt az ént, ettől én mégjobban szeretem ezt az ént, és szuperegóm fényében csak úgy tündököl a boldog önimádatom és mivel így hiszem, ki is mondom: az életszeretetem. Ez biztosan összefügg a boldogságommal, ilyenkor szoktam ömlengően édeskés hangulatú, regényterjedelmű, esszéköntösbe bújtatott ódákat írni magamhoz. Na csiszolgassuk még a képem.
Azért piszok szerencsém van, azt muszáj megjegyeznem. Ha eddig voltak is kétségeim a családom hozzáállását illetően, márpedig voltak, akkor ezeket a kétségeket most bátran szélnek ereszthetem, hogy verjenek gyökeret máshol. Kései kamaszkorom(még mindig tartó) folyamatának elején azt sem tudtam, mit akarok igazán. Így utólag azon csodálkozom, hogy tudták kibírni a szüleim egészségügyi krízisek nélkül(még úgy is, hogy nem vagyok a földkerekség legmegátalkodottabb kis boszorkánya). Eszméletlen, hogy mit meg nem tesznek és mit meg nem tettek értem VÉGIG, de tényleg, és még azt sem tudhatták biztosan, hogy mi lesz a végeredmény. hesteg respekt.
Na mindegy. Most a magam kötött világában nagyon szabadnak érzem magam. Szeretném nyakon ragadni ezt az alkalmat és kihasználni csúnyán. Bár a mami idős és sokszor nem hallgatok rá, abban azért biztos vagyok, hogy ennyi idő távlatából majdnem egyedül őszintén mondta, hogy néha csak az emlékei húzzák ki a gödörből, azok a fényképek és régi belépők és turistatérképek és képeslapok, amiket rengeteg útja során gyűjtött, mert volt rá lehetősége és ő sem hagyta csak úgy elszaladni az életet. Ha én is megérem ezt a kort, nem szeretnék azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha, hanem a prágai hűtőmágnesemet szeretném fényesítgetni és a Leonardo mester kertjéből szakított babérral akarok jókat főzni és dobozban tárolni a fényképeket, nem mobilvincseszteren, és ha szerencsém van, akkor még emlékezni is fogok ezekre, nem csak tapintani a port a negatívok szegélyein és amikor magamban elmosolyodok, legyen mögötte boldogság és napfény.
Hát ilyen hipszternagymama akarok én lenni.
Még azt sem tudom, hogy egyedül akarok-e menni vagy társaságban, hogy stoppal vagy harmincféle vonattal, hogy egy napra vagy egy hétre, csak a várakozás zöldít reszelt cukkínivá.
Történjen valami!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése