ez a világ a lehetséges világok legjobbika

Már nagyon régóta először úgy feküdtem le, hogy imádkoztam elalvás előtt. Nem igazán tudom, miért, csak egyszerűen kellett valami, hiányzott valami. Elmondtam a két kis halandzsát, amit soha nem szavanként, mindig inkább hangok és dallamok és üzenetek varázslatos keverékeként ismételtem a kellő időben, de legfőképpen akkor, ha rámjött a ’szükség’.

Azon gondolkodtam, miközben a varázsigét mondtam magamban, hogy vajon mi ez az egész. Hogy lehet, hogy egyébként meglehetősen passzív katolikusként most egyszeriben imádkozni támadt kedvem? Nem mondhatnám, hogy minden világos.

Nem is rólam van szó, azt hiszem. Én egy elég furcsa eset vagyok, viszont magamon keresztül tudok csak gondolkodni, és nekem mindig szükségem volt valamire, ami több, mint a kötelező, több, mint a hétköznapi és sokkal messzebb van mindentől, ami leírható, ám mégis közelebb mindenhez, ami mindennapi. Vajon ha ezt nem látom, akkor én is az elveszett részemet keresném a jehováknál? Mi van azokkal, akik elfelejtették, vagy akik nem hiszik el, hogy egyszer régen a szakrális élet még a mindennapok szerves részét képezte? Ha többet olvasnék, bizonyára már hivatkoztam volna jónéhány neves személyiségre, akik rávilágítanának, hogy feltaláltam a spanyolviaszt, ennek híján azonban abban a hihetetlenül magányos érzésben lehet részem, hogy azt hiszem, én vagyok az egyetlen. Kicsit kezdem megérteni azokat, akik még nem ismerik a kérdést és a választ megnevezett helyeken keresik ahelyett, hogy kívül és belül keresnék.

Szeretem azt, hogy minden mozdulatnak értelme van. Szeretem, hogy vannak dolgok, amelyekre bár szeretnék, mégsem tudok magyarázatot adni. Szeretem, hogy a körülöttem lévő világot eddig mindig sikerült megszeretnem. Szeretem, hogy van ez az érzés, ez a csöpögősen szép dolog, ez a tökéletesség, ez a biztonság, ezek a nagy szavak, amelyektől egymás után írva szivárványt hánynék, mégis annyira el tudom képzelni. Szeretem a sokszínűséget. A változást. Azt, hogy a nagy gondolataim pont akkorák, hogy a fejemtől a kezemig vagy a számig vezető alagúton csak nagy sok erőlködés árán férnek ki, és látható, hogy addigra már egyik sem önmaga.

Hiányzik, amikor ezt néha elfelejtem.

Hogy az élet milyen szép.
Hogy Candide-nak most is igaza volt.