én nem értek hozzá

Érdekes, hogy egyes dolgokkal kapcsolatban milyen átgondolatlanul elfogódott vagyok. Szeretek dolgokat mindenféle racionális magyarázat nélkül, és ráadásul nem is igénylem velük kapcsolatban a magyarázkodást, egyszerűen csak szeretem őket mindennel együtt és ragaszkodom ehhez az érzéshez. Vannak viszont dolgok, amiket csak akkor tudok megszeretni, ha értelmet lelek mögöttük-valamit, amivel magyarázhatom vonzódásomat/rajongásomat/szeretetemet.

Ez most azért jutott eszembe, mert The Dodost hallgatok és az előbb azon gondolkodtam, miért pont őket szeretem, vagy inkább miért szeretem őket? Annyira leblokkoltam ettől az egyszerű gondolattól, hogy le kellett írnom, hátha akkor értelmet nyernek az érzéseim. Most, hogy leírtam, valami olyasmi szaladt át a fejemen, hogy én ehhez nem értek. Ez olyannyira értelmes gondolat, hogy muszáj hozzátennem egy másik okos gondolatot, azazhogy feltevést, miszerint vannak dolgok, amikhez nem értek.

A velencei biennálén ez a néhány alapvető megállapítás más formában jött fel a tudatom aktív részébe. Láttam embereket, akik ugyanazt látták és hallották, amit én. Ne vonatkoztassunk el most ettől az értek-nem értek hozzá dologtól, és maradjunk mondjuk a művészetek köreiben.

A velencei biennálé látogatóinak vajon hány százaléka alkotott már?

Hagyhatnám lógva az egészet, de annyira piszkál, hogy leírom.

Fogalmam sincs, hány százalékuk aktív képzőművész, hányan elismert festők és műkereskedők, hányan hobbisták. Tegyük fel, hogy nem száz.

Azok, akik nem tartoznak a szubjektíven /általam/ kialakított ’ért hozzá’ kategóriába -és most tényleg nem engem minősítünk, hogy én hogy minősítek másokat, ezért megtöltöm gondolatban a halmazt véletlenszerűen kiválasztott, ám valójában létező tulajdonságú személyekkel- , bizonyára hozzám hasonlóan/magamból kiindulva/ szintén vonzást éreztek néhány látványhoz, alkotáshoz, istenbizonyhoz, installációhoz, mindegy mihez. A lényeg az, hogy ők nem értenek hozzá.

Lassan kezdem elveszteni a fonalat az eredeti gondolatmagomhoz.

Mindenesetre vajon az, ahogyan én szeretek laikus mivoltomban bizonyos zenéket /nem értek hozzá:nem játszom hangszeren, nem énekelek, nem ismerem a zene belső birodalmát, amit művelői bizonyára igen/, hasonlít ahhoz, ahogyan a biennálé nézői szeretik a japán pavilont és a norvég pavilont és úgy egyáltalán bizonyos, számukra szinte felfoghatatlan, ám valami miatt mégis vonzó dolgokat?

Felfoghatatlannak hívtam, de ekkor eszembe jutott, hogy a felfogást igen alábecsültem. Állíthatom, hogy én nem fogom fel a zene üzenetét, vagy felfogom, csak máshogy, és mást fogok belőle fel? Nem is olyan egyszerű. Vajon a laikus és a műértő közti mező milyen széles és nem hibázunk-e, ha a laikust ilyen nagyon kiszélesítjük és ráhúzzuk minden tehetetlen sorára várakozóra? Él-e még egyáltalán ez a fogalom?

Talán én képzelek túl sokat az emberekről, de most úgy tűnik számomra, hogy a szürke mind az ötven árnyalata létezik, vagy legalábbis a képzelt lineáris módon le nem írható, egészen más dimenzióban kellene megfogalmazni ezeknek a közteseknek a lényegét. A laikus nem az egyenes másik vége, a laikus a köztes maga, a szinoid test teste a sötét és a világos között, a vég pedig a be nem fogadó sötét, aki valamilyen módon bezárja magát az ilyen ingerekkel szemben.

Annyira tetszik ez a gondolat, színekként leírni a személyiségeket, hogy ezen még hosszú órákat fogok gondolkodni, és ne haragudjatok rám, ha a végén nagy filozófusnak képzelem magam, hiszen én nem értek hozzá….

A szóban forgó zene.