Izmaim és idegeim pattanásig feszülve, még a nyakam sem lett nedves. Nyújtogattam fáradt tagjaim és néztem a zavaros víztömeget valami ismeretlen szörnyeteg után kutatva talán. Nem jött elő, Lábikrám csak a másik lábikrám simogatta. A lélegzetem halk, ám ahogy egyre mélyebbre kerül a mellkasom, a levegő már sóhajtásként távozik tüdőmből és én minden sóhajjal könnyebbnek vélem a testem. Alacsony a víz, félelem duzzasztja képzeletemben sötét áradattá, bár a homokot még bőven elérem. Tágra nyílt szemmel merítkezem újra és újra, centinként magamra húzva a hűvös takarót és közben egyenletes levegővételeim tartanak a helyemen csupán. Védtelen, meztelen hátam nyújtom merészen, de lassan a sötétségnek. Hiszek neki, amikor azt suttogja, elkap majd. Kezeim sután simítják a vékony vonalat, ami az ég és közte élesen vágódik a térbe, soha nem engedi, hogy elfelejtsem, ki a barát és ki az ellenség.
Egy nagy sóhaj otthont cserél, de a testem még enyém, görcsös ragaszkodásom a vezérléshez merev részeimet magamhoz láncolják és húzzák önmagukat, bár hagynám, és húzná szét a lebegés. Még érzem a súlyom, gondolataimét és létemét, hús és csont és vér, mégsem eresztem. Dobál kissé az áramlat, de szelíden. Nem bánt, hát engedem, hogy hátára vegye hátamat, hasamat, fejemet, lábam még egy utolsót dobbant a homokos mélyben, mielőtt bizalmába fogadja önmagát. Horizonttá válok, kis pont, alattam én, fölöttem ég, cirógat mindenhol, körbenyal, letisztogat, melenget, és én csak bámulok, nem verdesek már.
Hát így lebegtem én.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése