Régen csak úgy történtek velem a dolgok, most viszont már tudom őket irányítani. Vagy legalábbis szívesen teremtem meg magamnak az illúziót, hogy ez lehetséges. Akárhogyis, az biztos, hogy egészen máshogy látom a történéseket, mint néhány éve. Ennek semmi köze ahhoz, hogy éppen a kétikszen állok. Csak mostanában többet vagyok elfoglalva a belső világommal, mint ezzel a kinti térrel és élénkebben érzékelem a változásokat magam körül és magamban. Nagyjából úgy tudnám leírni, mint egy ködös idő és egy labirintus párhuzamát. Mielőtt ezt a nagy felfedezést tettem volna, legalábbis ahogy most utólag elképzelem, valami rendkívül homályos térben és időben mentek végbe az események. A tapogatózni ige meglehetősen jól leírja azt, ahogy éltem. Úgy gondolom, hogy ez nincs összefüggésben a céljaimmal, sokkalinkább a módszereimmel és a hozzáállásommal. A tapogatózás a ködben gyakran megjelenik a fejemben, mint kép és ha most előhívom, egészen szépiaárnyalatúnak látom, fakónak, mert emlékszem, hogy milyen volt, de már ködlámpával közlekedek az úton.
Butaság és az előzőnél is nagyobb vakság lenne azt feltételeznem magamról, hogy kiérve a ködből már minden világos. Úgy képzelem el a mostani létem, mint egy megközelítőleg élethű videojátékot túl erős kontrasztokkal és rengeteg elágazással. Sosem gondoltam volna, hogy egy Ward-könyvben fogok találkozni az ide vonatkozó egyik legfontosabb gondolattal. Azért is használtam a korábbi látásmódomra a ködöt és erre a mostanira a labirintust, mert bár motivált és céltudatos vagyok, mégsem tudom, hogy hol a vége, én sem látok át a falon és csak a következetesség végett fordulok mindig jobbra a kereszteződésnél. Nem látok túl a sövényen, hiába tettem át a valóságot a videojátékok megszámlálható végkifejletű virtuális valóságába. Az összefüggés Ward és a videojátékok között rendkívül random, ha szabad ezt a nem decens kifejezést használnom. A szerző szerint (igen, tudom, miket ír és megélhetési bűnözés. Ennyi.) az élet nem olyan, mint amilyennek a női magazinok leírják, és amivel az önbizalomhiányban szenvedők magukat bíztatni szokták. Azt írja, hogy az élet véges számú lehetőségekből áll, nem történhet meg minden és csupán ezek az előre megírt esetek léteznek, amelyek közül részben te választasz, mint amikor a Harry Potter és a Tűz Serlege DVDhez kapott játékban arról döntesz, hogy jobbra vagy balra haladsz tovább, részben mások döntései befolyásolják a lehetőségeid számát, ráadásul még ezer más körülmény is közrejátszhat. A lényeg az, hiába minden, hazudik, aki azt állítja, hogy mindenre képes. Tudom, hogy több híres filozófus is foglalkozott a sors és az eleve elrendelés kérdésével, de mivel ilyen hagyományosnak nem mondható szemszögből közelítettem meg a kérdést, hiába is keverném nagy koponyák nagy gondolataival a kontroller-vezérelte érvlevest.
Most, amikor döntök, néha bevillan ez az abszurd kép. Pixeles önmagam azon tűnődik, megismerjen-e új helyeket, találkozzon-e új emberekkel, bővítse-e véges lehetőségeinek tárházát a velük adódó esélyekkel és mindezt tisztán gépiesen, számolva a következményekkel, szinte matematikai módszerekkel, hogy azt magamnak is furcsa bevallani. Elképzelem ilyenkor azt is, hogy mi történik, ha balra fordulok. Minden, ami új, az skill és xp, csupa pozitív és csupa hasznos, a pihenésre fordított idő is értelmet nyer ebben a különös rendszerben. Egy fél óra healelés délután a függőágyban biztosítja a délutáni munkám megfelelő hatásfokát. Nem vagyok egy nagy játékos, de ezt a mostani, a döntéseim által meghatározott, felnőttnek álcázott világomat könnyebb így megértenem és az esti mentés után másnap reggel mindig ugyanonnan folytatnom, hát amíg nem felejtem el, hogy a labirintusban mások is vannak és nincs Ctrl+Alt+Z, addig élhető és érthető lesz számomra a holnap.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése