én.

azon gondolkodtam, hogy ki vagyok én.

vajon az vagyok, akit látok, vagy az, amit látnak? vagy egyik sem? esetleg mindkettő?

És az, ami rólam elmondható, az én vagyok, vagy öröklött és tanult szokások és viselkedésminták rendetlen halmaza? mondhatom, hogy én ez vagyok? vagy inkább csak viselem ezeket a tulajdonságokat, és ami valójában én vagyok, amire azt mondhatom, hogy ez bizony az enyém, az csak néhány apró finomság, pár apró morzsa a viselkedésem mögött.

mi lesz, ha lehántom, amit kaptam? most lehántom a fizikai létemnek minden olyan megjelenését, amin nem változtattam. marad pár hullámos hajcsomó, egy szabályozott, ám szabálytalan fogsor, a kontaktlencséim, a hasizmomból három milliméter, és a borotvált lábam. ha szigorúan vesszük, akkor a fülcimpám is én vagyok, abban a fülbevaló én vagyok, az ujjamon a gyűrű én vagyok, a testemen a ruha én vagyok, még ha ezek egy része szintén örökölt is, de végső soron az én saját döntéseim tették őket az enyémmé.

a mentális énem magja, a sztereotipizált és általánosított én mehet a kukába. mehet a kukába? vajon amim van, az megváltoztathatatlanul örök? így fogok meghalni?

melyek azok a tulajdonságok, amiket nem én szereztem magamnak, hanem ők kaptak meg engem, mint viselőjüket?

talán a makacsságom és önfejűségem örökség, és halálom napjáig hűséges ebként követnek majd mindenhová? egyáltalán mit hívok sajátnak a meglévő tulajdonságaim közül? azokat, amiket vissza tudok vezetni egy bizonyos eseményhez, vagy folyamathoz, mint forráspontjukhoz? ezeket a kutyavilágban csak korcsként emlegetik. ők lennének az agyam sétatéri keverékei? azt hiszem részben így van. felszedtem bizonyos szokásokat, és most úgy döntöttem, egy kalap alá veszem azokat is, amiket nem tudatosan sajátítottam el, hanem ragadtak rám, vagy öntudatlan védőmechanizmusként váltak a viselkedésem részévé.

Halovány sejtelmem szerint a legtöbb embernek van valamilyen otthonról hozott kisbőröndje, ami meg van pakolva hideggel és boncolásra váró hullákkal. Literally saying. Eleinte, bár ezt időileg nem igazán tudom elhelyezni, úgyhogy legyen elég annyi, hogy eleinte, sőt talán néha még most is- sajnálom magam az én zöld kisbőröndöm miatt, és könnyáradatba fojtottam a gondolkodást, ami, bár nememnél fogva legtöbbször káros, a problémamegoldás szempontjából alapvetően szükséges lett volna.

hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kisbőröndöm én-ragadáncsaira, avagy a híre családi trauma-tulajdonságaimra és megmagyarázhatatlan reakcióimra a jelen pillanatig találtam értelmes és használható megoldást. Éppen ellenkezőleg. Azt hiszem, hogy ami változott, és ez egy kedves felszedett tulajdonság, az a látásom. Látom, hogy nem vagyok egyedül. Nem csak a szó romantikus értelmében, ámbár kétségtelenül ennek segítségével ébredek lassan rá, hogy semmi értelme egyedül a saját problémáimba és tulajdonságaimnak elemezgetésébe feledkeznem(némi ellentmondást érzek itt, de én már csak ilyen ellentmondásos vagyok), mert a jóisten épp a frank árfolyamának javulását észlelve most fektetett be a kisbőröndgyártásba. Mondhatni a kommunizmus óta most először érezte szükségét nagyobb invesztálásnak. Problémák vannak, voltak, lesznek. Traumák vannak, voltak, lesznek.

A legjobb szülő is ember.

Amit tőlük kaptam, az már én vagyok. Ha kapok egy poliészter szarvú unikornist a sarki cipésztől, az akkor is az enyém, ha Kínában gyártották gyerekek éhbérért, és akkor is, ha én magam kértem a Jézuskától. De akkor mi a helyzet a hajlamokkal? Attól, hogy elfojtom, mert nem tetszik, hogy kövér és pattanásos leszek a csokitól, még mindig megvan bennem az édesség iránti kiapadhatatlan vágy. Itt az az enyém, amivel kontrol alatt tartom az illatos, édes és ízletes tömeget. Az enyém? De tényleg az enyém? Mert nincs ebből mindenkinek. Igaz, hogy poliészter szarvú egyszarvúja sincs mindenkinek. De az önkontroll vajon honnan jön? Belülről, vagy ezt is egy felsőbb erő adja és veszi, mintha csak hallal kereskedne? Valami itt bűzlik, és az nem a hal.

A képesség talán magában az akarásban van. Ez az, amivel megszerezhetem a kontrollt, mert ambíciók nélkül Csontváry is csak patikus maradt volna élete végéig; akarás, vágy nélkül a csokoládé elöntötte volna a búzamezőket és duplacsokis reggelizőpehelybe borult volna a vidék. Ez már az enyém.

Ha akarom, hogy legyen nekem ilyenem, hogy tegyem ezt és ne tegyem azt, felmerül a kérdés, hogy MIÉRT? Miért akarom? Anyától tanultam? Valahol láttam? Fogékony vagyok az ingerekre. Miért lesz egyesekből közhasznú munkás, míg mások egyetemi tanárokká válnak? Nem lehet az egyetemi tanárt kinevelni egy közhasznú munkásból egyaránt? Adj neki könyvet. De akkor ki gyomlálja ki a polgármesteri hivatal árvácskáit? Ki tolja el a havat a tévétoronyig vezető úton?

Élünk.

Hol válik el az, ami akarok lenni s az, ami valójában vagyok?

Ducunt volentem fata, nolentem trahunt.

Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják.

Változtatni magamon botor, meggondolatlan, de nagyon csábító lehetőség lenne levetkezni, ami rossz. De minden relatív. Ugyan ki dönti el, mi a rossz bennem? Hogy van-e egyáltalán bennem rossz? Lehet, hogy jó vagyok odabent. Talán így kell lennie. Talán meg kell buknom pszichológiából ahhoz, hogy végre rájöjjek, nekem tanulnom kell.

Ezen még gondolkodom.