Gerinces

Amikor kicsi voltam, gyakran álmodtam, néha ébredés után is. Anya azt mondta, ha üldöznek az álmaim, írjam őket a naplómba, vagy meséljem el, akkor megszűnnek majd. Volt viszont néhány ragaszkodó kísértet. A fülembe sugdostak. Emlékszem a konstans zajra, amit a fejemben okoztak. Hárman voltak, egy fehér-kék kendős nő és két nemtelen alak, őket már csak halványan tudom felidézni, de valahogy úgy jelent meg minden szavuk a fejemben, mintha apa grafikáinak betűstílusában leírt mondatok árasztották volna el a látómezőmet. A két alak a háttérben veszekedett, a kendős nő pedig hozzám beszélt valami kellemetlen hangmagasságban. Nem értettem ugyan, de zavart. Később, amikor gimis lettem, ők már sehol sem voltak, de néha, főleg az erős koncentrációt igénylő, vagy stresszesebb helyzetekben néha fogta magát, és újra előjött a zaj, elborított és küszködnöm kellett, hogy arra figyeljek, ami kívül folyik.

*

Most van az a pillanat, amikor a betonvágó és a jazz kakofóniájában elvesztem a kapcsolatot a saját gondolataimmal. A tarkóm zsibbad, a végtagjaim olyan távolinak és idegennek hatnak a keveredésben, hogy feladom a harcot az uralmukért és csak lógatom magam a széken a diófa alatt és nem gondolok semmire, nem érzek semmit. Nem félek és nem kapkodok kétségbeesetten, hanem csak várom, hogy véget érjen. Végighullámzik rajtam a merevség és látóidegeim is jobbnak látják, ha egysávosra szűkítik a fülem által már korábban lekorlátozott kapcsolatot a külvilággal.

Lebegés szárazon, egy centit sem mozdulok, hisz nem is tudnék, de olyan, mintha egy hangszigetelt burokban lebegnék tehetetlenül.
Feloldódtam.