Ugrás a fő tartalomra

tratatatamm.

https://soundcloud.com/crashisland/loved-ones
https://soundcloud.com/garreth-mcdaid/in-full-bloom
Amikor ülök a buszon a szívem kulcsával a fülemben és várom, hogy a buszsofőr visszatérjen a fedélzetre és fázom és éhes és fáradt vagyok és csak nézek ki a fejemből, akkor nagyon nehéz megtalálni ennek a napnak a varázsát. Nulladikom volt megint, aztán tesi, és ott jégkockává alakultam és ez az állapot azóta nem sokat változott. Koszos a pályaudvar, tele van familiárisan hiperpigmentált egyénekkel és késő is van már. Végig kellett állnom egy siralmasan rossz díjátadót hála iskolafotósi státuszomnak, melyet ezúton meghirdetek eladásra, ám ahogy a helyzet áll, cserével is megelégszem. Húgnak például nagyon kéne egy törp. Dulifuli személy szerint.
A megnyitón egy festettszőke tünemény énekelt, hangjától a hátamon a nemlétező szőr felállt, dalszövegeit pedig azóta sem tudom kiverni a fejemből. „a műanyagot dobd a sárga kukába, a fehérbe dobd a fehér üveget....” azt hiszem ez már bőven elég, mindenki el tudja képzelni a folytatás minőségét.
The Dodos: Don’t stop végtelen lejátszásra állítva.
Aztán amikor elindul a busz és meglátom magam az ablaküvegben, elfacsarodik a szívem és kétségbeesetten kutatom a szépet, mert nem létezik, hogy ennyi. Ennél én kitartóbb vagyok! És megvan! Elkaptam. Itt a tenyeremben. Ha nagyon szeretnéd, még megmutatom, mielőtt útjára engedném.
kérem vissza a napot.
Nézz ki az ablakon. Látod, ahogy a leveleken megcsillan a nap? Ugye milyen giccses? Borzasztó. Ott az a macska. Igaz, hogy hét feje van és lila, de milyen jópofa, ahogy csócsálja a víziló fülét.... És a csíkok az úttesten. Pont olyan, mint tegnap. De a visszapillantóban még látom, ahogy a zebra felemelkedik a betonról és legelni kezdi az árokparton porosodó fűcsomókat. A néni, aki eléd leült. Van nála egy szatyor. Lehet, hogy kettő. Kicsit mozgolódik, amíg a gazdája az utasokat fürkészi megrovó tekintettel. Amikor elfordulsz, kimászik belőle a remény csupasz és remegő négylábú alászolgája, megszaglássza a lábadat és nesztelenül felmászik a nadrágszáradon át a hasadba. Látod, milyen butaság csőnadrágot hordani? Hát mi lesz így szegény Reménnyel, aki megunta a befőttesüvegeket és a kéthetes dióskiflit? Szívtelen. Érzed, ahogy felmelegít belülről? Csodálatos érzés, de persze egy kicsit bizarr is, már ami a külsejét illeti. Na de ki ne szánna meg egy ilyen apró jószágot? Felébred benned, mert folyton mozogsz. Maradj nyugton, különben ostoba reménykedővé válsz. Hogy hazajutsz épségben. Otthon vár a meleg ágyad. Talán van is valaki az ágyadban, aki melegen tart. Van teaforralód és a múlt héten vettél teafiltert is. Nem is vagy éhes, mert olyan isteni illatosz-omlósz cilkét ettél pilított tésztával a kínaiban, hogy öröm még rágondolni is. Csak öt percre laksz a buszmegtől, az meg jót tesz az egészségnek. Holnap is könnyű napod lesz és tulajdonképpen minden olyan jó és szép. Meglátod a mosolygó képed a tükörben, megsimogatod a hasad és kényelmesen elhelyezkedsz, amíg véget nem ér ez a röpke negyedórányi utazás.

Olyan szép. De most el kell engednem. Remélem megjegyezted, mert nem hiszem, hogy találkozunk még vele. Ősz van. Reménytelen évszak. Volt. Huss.
És különben is. Ma végre sikerélményem volt a festéssel. Befejeztem az önarcképemet és tetszik. apának is. Ő a festő, úgyhogy lehet, hogy ezúttal sínen vagyok. Most boldog vagyok. Jó, mi?
https://soundcloud.com/reportersband/reporters-trouble-in
https://soundcloud.com/toso111/the-xx-intro
Na megyek és lefordíttatom húggal a kedvenc dalát. (ebből sejthetitek, milyen tanár leszek) A végén csak megutálja! Hihetetlen, hogy képes Falling in reverse-re fanyalodni, amikor annyi jó zene van a Földön! Botrány.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A háznak emberi érzései vannak.

Ahogy ülök a kádban térdtől kilógó lábakkal és nézem a nulladik órát a mosógép tetején heverő laptopról, egy másik fürdőszoba sírni kezd. Kinyúlok és leállítom a filmet, de csak másodikra megy. Olyan nagyon hallani akarom, hogy mi történik, mert ismeretlen érzéseket vélek felfedezni ebben a házban, amiről az első nyelvvizsga óta kötelezően azt kellene gondolnom, hogy idegen és egymással nem határos. Tényleg szipog valaki, aztán tölt egy pohár vizet, köhög, iszik és megszűnik az érzékelhető jelenlét. Tegnap elromlott a belépetőrendszer, a héten sokadszorra, és kilenc után csekély reménnyel ácsorogtam a bejárat előtt, mert a ház ilyenkor alszik, aztán valaki mégis meglátott a torz üveg mögül. Kérdezte, hogy miért nem engedtem be magam, én meg a valóság számára elemezhető részével magyaráztam a kulcstalanságot, szóval hogy elvesztette a család, pedig nyilván nem, kérdezte, hogy miért nem kérem el a szomszédaimtól, ide is egy alternatív-valóságosat válaszoltam, éspedig azt, hogy mindkettő...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Működési terv

Az életem király. Van ösztöndíjam, egy zöld albérletem, amit én fizetek, és ahonnan reggelente az egész Kőszegi-hegység látszik, és a naplemente is, van egy galambszaros erkélye, de az attól még egy erkély, és egy időre az enyém, és a lakásom tiszta, legfeljebb a kukát kellene kivinnem, mert túl kicsit vásároltam, és mindig előbb telik be, mint hogy kiélvezhetném az üres kuka látványát, viszont ugye illik a búzafű-zöld falamhoz. Az ágyam puha és a takaróhuzatom olyan csíkos, amilyenje a svédeknek és a Szombathelyhez hasonlóan hideg helyen élő embereknek illik hogy legyen, tehát vékony kék és fehér. A konyhaszekrényemben egy bontatlan és egy bontott Amaretti, és jut hely más édességeknek is, sőt valószínűleg pénzem is lesz, hogy pótoljam, ha elfogyott. Van egy laptopom teleragasztva olyan matricákkal, amik csak a műanyagot fedik, az érdeklődési köreimet nem, viszont megbékéltem vele, hogy nem itt fejezzem ki önmagam. A nyáron azt hittem, hogy tönkre fog menni, de nem, én annyira szere...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Estimese

A baj az, hogy a szél mindig fúj. Tegnap is fújt. Fújt engem, őt és őt is, a fákat és a vizet és a hajamat és én ezt nem szeretem. Minden körülötte forog. A levegő is. Mondjuk nincs is más választása. Erőszakos és kíváncsi. Látod, már megint itt van és a szoknyám alatt kutat. Kizártak az erkélyre. Egyszál semmiben. Megértem őket: én sem hagynám, hogy más tartsa a gyertyát. Így viszont engem cirógat a szeptemberi szél szörnyű, hűvös ujjaival. Undorító. Mintha egy láthatatlan szatír ujjai járnának pucér végtagjaimon. Hess, el innen, keresetlen esti látogató! Lemászok. Már rég elfelejtették, hogy én is itt vagyok. Nem ácsorgok az erkélyen; lemásztam. Le én, mint a szélvész. Mint a gondolat. A főtérre megyek, beülök a kedvenc kávézómba, és a szoknya alatt csak önmagamat lelni, semmi mást. Fizetnem nem kell, ez az én asztalom, az én pincérem, az én számlám. Egyszer talán majd kiváltom magam az évszázadok óta halmozódó kávéscsészékből. Ha lesznek unokáim, főznek nekem kávét és tologatják...
1 megjegyzés
Olvasok tovább