Amikor ülök a buszon a szívem kulcsával a fülemben és
várom, hogy a buszsofőr visszatérjen a fedélzetre és fázom és éhes és fáradt
vagyok és csak nézek ki a fejemből, akkor nagyon nehéz megtalálni ennek a
napnak a varázsát. Nulladikom volt megint, aztán tesi, és ott jégkockává
alakultam és ez az állapot azóta nem sokat változott. Koszos a pályaudvar, tele
van familiárisan hiperpigmentált egyénekkel és késő is van már. Végig kellett
állnom egy siralmasan rossz díjátadót hála iskolafotósi státuszomnak, melyet
ezúton meghirdetek eladásra, ám ahogy a helyzet áll, cserével is megelégszem.
Húgnak például nagyon kéne egy törp. Dulifuli személy szerint.
A megnyitón egy festettszőke tünemény énekelt, hangjától a
hátamon a nemlétező szőr felállt, dalszövegeit pedig azóta sem tudom kiverni a
fejemből. „a műanyagot dobd a sárga kukába, a fehérbe dobd a fehér üveget....”
azt hiszem ez már bőven elég, mindenki el tudja képzelni a folytatás minőségét.
The Dodos: Don’t stop végtelen lejátszásra állítva.
Aztán amikor elindul a busz és meglátom magam az
ablaküvegben, elfacsarodik a szívem és kétségbeesetten kutatom a szépet, mert
nem létezik, hogy ennyi. Ennél én kitartóbb vagyok! És megvan! Elkaptam. Itt a
tenyeremben. Ha nagyon szeretnéd, még megmutatom, mielőtt útjára engedném.
 |
| kérem vissza a napot. |
Nézz ki az ablakon. Látod, ahogy a leveleken megcsillan a
nap? Ugye milyen giccses? Borzasztó. Ott az a macska. Igaz, hogy hét feje van
és lila, de milyen jópofa, ahogy csócsálja a víziló fülét.... És a csíkok az
úttesten. Pont olyan, mint tegnap. De a visszapillantóban még látom, ahogy a
zebra felemelkedik a betonról és legelni kezdi az árokparton porosodó
fűcsomókat. A néni, aki eléd leült. Van nála egy szatyor. Lehet, hogy kettő.
Kicsit mozgolódik, amíg a gazdája az utasokat fürkészi megrovó tekintettel.
Amikor elfordulsz, kimászik belőle a remény csupasz és remegő négylábú
alászolgája, megszaglássza a lábadat és nesztelenül felmászik a nadrágszáradon
át a hasadba. Látod, milyen butaság csőnadrágot hordani? Hát mi lesz így
szegény Reménnyel, aki megunta a befőttesüvegeket és a kéthetes dióskiflit?
Szívtelen. Érzed, ahogy felmelegít belülről? Csodálatos érzés, de persze egy
kicsit bizarr is, már ami a külsejét illeti. Na de ki ne szánna meg egy ilyen
apró jószágot? Felébred benned, mert folyton mozogsz. Maradj nyugton, különben
ostoba reménykedővé válsz. Hogy hazajutsz épségben. Otthon vár a meleg ágyad.
Talán van is valaki az ágyadban, aki melegen tart. Van teaforralód és a múlt
héten vettél teafiltert is. Nem is vagy éhes, mert olyan isteni illatosz-omlósz
cilkét ettél pilított tésztával a kínaiban, hogy öröm még rágondolni is. Csak
öt percre laksz a buszmegtől, az meg jót tesz az egészségnek. Holnap is könnyű
napod lesz és tulajdonképpen minden olyan jó és szép. Meglátod a mosolygó képed
a tükörben, megsimogatod a hasad és kényelmesen elhelyezkedsz, amíg véget nem
ér ez a röpke negyedórányi utazás.
Olyan szép. De most el kell engednem. Remélem
megjegyezted, mert nem hiszem, hogy találkozunk még vele. Ősz van. Reménytelen
évszak. Volt. Huss.
És különben is. Ma végre sikerélményem volt a festéssel. Befejeztem az önarcképemet és tetszik. apának is. Ő a festő, úgyhogy lehet, hogy ezúttal sínen vagyok. Most boldog vagyok. Jó, mi?
Na megyek és lefordíttatom húggal a kedvenc dalát. (ebből sejthetitek, milyen tanár leszek) A végén csak megutálja! Hihetetlen, hogy képes Falling in reverse-re fanyalodni, amikor annyi jó zene van a Földön! Botrány.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése