szerda

Néha elfog valami elemi ösztön, hogy kiöntsem az agyam tartalmát egy jól megtermett bödönbe és kihajítsam valahová, ahol már nem érhetem el.

Miért?

Fogalmam sincs.

Néha terhes az a kevés, amit tudok és nyomasztó az a sok, amit nem.

Ugye érthető?

Nem?

Sose bánd.

Én sem mindig tudom, mit akarok, és mire gondolok éppen.

Némi zavart érzékeltem itt az aurám környékén. Belilult. Az rossz?

Azon gondolkodtam, hogy ha egyszer ez itt az én naplóm, akkor miért is fogom vissza magam? Miért szégyellem leírni, ha esz a bánat és megint legyűrt a szomorúság?

Kit akarok én becsapni? Most akár sírni is tudnék. Nem tudom, mi van velem. Egyszer boldog vagyok és azt tervezgetem, milyen laptopot szeretnék, most meg...nyomott. Zavarodott. Nem értem. Valami nem stimmel mostanában velem. Unalmas a suli, mert újabban mindent megcsinálok. A hétvégén még tanultam is! El tudod ezt képzelni?! Én, aki világéletemben az órán megjegyzős, de tanulni lusta emberek csoportját képviseltem? Borzasztó. Belenézek a tükörbe és egy rendes embert látok. A rendes az én szótáramban legtöbbször az unalmas szinonimája! Elolvastam előre a jövő heti kötelezőt!!

Nem. Ez biztos valaki más. Na de ki az és hova tett engem? A Közönyt olvasom most. Tudod, mikorra kell? Hétfő. Az én olvasási tempómban ez úgy két órát vesz igénybe összesen. És én már tegnap elkezdtem!!(ezt hétfőn este írom) Biztos bujkál bennem már megint valami betegség.

Az magyarázatot adna arra is, miért vagyok ilyen lehangolt.

Talán azért, mert nem történik semmi. Már egészen törpe korom óta nagyon utálok unatkozni. A családi legendárium szerint egyszer(lehettem vagy három éves) ültem a szoba közepén rengeteg papírral magam körül, ollóval a kezemben és bömbölve adtam a család tudtára, hogy mennyire unatkozom. Ez azóta csak rosszabb. Na jó, már nem bömbölök és nem is kiabálok. Furcsa a hangom(és most nem az énekhangomra gondolok, mivel olyanom nincs is), nagyon erős. Ezt egyéb népek egyszerűen úgy mondják, hangos. Szóval mindig rám szóltak, hogy halkabban, és azóta nem kiabálok. Mert azt mindenki hallaná.

Zárójel bezárva.

Unatkozom. A suliban nem történik semmi. Kevés olyan ember van, akivel normálisan tudok beszélni. Eluntam magam. Komolyan. Ha délután esetleg nincs buszom, nincs egy ember a környéken, aki nem nyivákoló kilencedikes csirke vagy nagyképű bunkó. Most elszégyelltem magam, miután ezt a mondatot leírtam és ne vedd magadra, akárki is vagy, mert valószínűleg nem rád gondolok. Nem szoktam visszaigazolni ismeretleneket. Én csak azt tudom, amit tudok. Menni szeretnék már. Meguntam a gimnáziumot. Nincs kedvem végigmászni mindenegyes napon.

Nem táncolok a szalagavatón.

Sokáig ment a vita; máig sem tudom, hogy mi volt a döntő érv, de azt hiszem leginkább apa és az ebből fakadó ésszerűségem lehetett.

Mindig kiakad(és ezt most a tanítványai és olvasóim közös halmazának jelentős méretére tekintettel nem ragozom tovább), amikor valami mással is foglalkozom, mint a rajzolással. Ezek a tevékenységek a szemében értéktelen és értelmetlen dolgok, amik csak az idő fecsérlésére lettek kitalálva. A tánc egy ilyen dolog nála. Olyankor rettentően végletes. Mint minden tanár. Bocsánat, nem általánosítok, de a legtöbb ilyen. Vagy az ő tárgya, vagy semmi. Azt hiszem ezért választottam az angolt. Mert utálja. Ha otthon angolul beszélek(ez elég gyakran előfordul, mivel én készítem fel húgot és én a lépten-nyomon tesztelés híve vagyok), felmordul egyet a gép előtt és ezzel beszünteti a társalgást. Bosszantja, hogy nem érti. A németet még inkább, de az angolt csak annyira, ami egy autodidakta PHSH felhasználótól elvárható.

Gondolom az világos, hogy a tiltott dolgoknak megvan a maguk csábító varázsa-én sem tudok ellenállni egy ilyen nagyszerű lehetőségnek, kiváltképp hogy azonnal bele is szerettem. Az, hogy ezzel is lázadok egy ilyen kötöttségekkel terhelt diktatórikus vonalvezetést követő családban-nos, ez már csak hab a tortán. Mostanában egyre kevésbé lesz dühös, ha meglátja nálam a longman aktivátort, de a lelkesedésemen ez már mit sem csökkenthet.

Egyébként nagyon szeretek táncolni, de képtelen lennék öltönyös apukák és kiskosztümös anyukák serege előtt felszabadultan mozogni. Olyan lennék, mint egy esetlen bábu. Kínos. Szóval ha úgy vesszük(vegyük így), akkor nem bánom, hogy kimaradok ebből a csodás és megismételhetetlen eseményből. Második zárójel bezárva. Kezdem azt hinni, hogy én is egy nagy zárójel vagyok. Zárójel bezárva.

Hiányzik a jóga is, de itt nem tudom, ezzel hova forduljak. Nyáron a partra jártam reggelente jógázni és imádtam. Felfrissített és kiűzte a nyáron történtek khm...szóval...negatív utóhatásait. Ez nem egy olyan nyár, amit valaha is el fogok felejteni. És nem feltétlenül azért, mert olyan hű de jó volt. Jó, ezt a csontot már unalomig rágtam. Ennyi.

Igazából az a helyzet, hogy amikor nincs semmi, kitalálok magamnak valamit. Mármint valami rágódnivalót. Hogy anya részrehajló(ez örök klasszikus, már a könyökömön jön ki), hogy apa durva(szintén alapdarab), hogy nem találom a helyem(Ingadozás, mi? Látod? Már megint ezzel jöttem elő. Hagyd a francba, kár belém. Erre a wörd: „durva, obszcén vagy bántó szó.” Elnézést, ha tizenkettes karikát akartok, én azt is kiteszem.). Ilyesmik.

Szeretek utazni, mert kilencvenessel szép az élet. BP ingyen, városok ingyen, egy baj van csak; hogy elvették. Hát ez van. Sóhaj.

Fáradt vagyok, be kellene fejeznem. De megint rámtört a magány. Ideje eltennem magam holnapra(újabb zárójel: kábé fél tizenkettő lehet. Lemerült a telefonnak nem nevezhető ketyerém, amit órának használok egyéb funkciók híján, így nem tudom megnézni. A gépen valamit elszúrtam, mert minden indítás után lenullázza az óráját. Mondom, most kettő óra ötvenhatot mutat. Hát az hótziher, hogy még nem múlt el éjfél. Pici vagyok, nekem még kell az alvás. Előtte még felírom, hogy meg kell néznem, mikor van Pécsen nyílt nap. El akarok menni. Emlékeim szerint ott van MédiaMarkt. És van ott még valami, amit feltétlenül meg kell néznem.) Találnom kell valami pozitívat elalvás előtt. Megyek és előszedem a régi alvómacimat. Viva la vida, Viva la érett tizennyolcévesek. Ez vagyok én. De most...

Ó. Szóval. Éhes vagyok. Fáradt vagyok. Kicsi vagyok. Segítsetek Vuknak, a kisrókának...!