csütörtök

Én: Anya, milyen volt a gyerekkorod? Unalmas vagy unalmas?

Ő: Nagyon unalmas.

Én: Használhatod a ’kurva’ jelzőt is...

Ő: Kurva unalmas!

*

Héttől hétig iskola, de amikor hazafelé tartok, valahogy mégsem vagyok fáradt. Csak olyan mélabús. Ma már kisírtam magam. Egyszer csak rám jött, mint a hányinger. Elborultam, mint a létra. És egyéb más hasonlatokkal is tudnám még jellemezni, de minek. Mindenki érti, ha jól sejtem. Most már nincs semmi baj. Sőt, ami azt illeti akkor sem volt semmi baj. Csak felgyűlt a könnycsatornáimban a víz.

Szoknyahosszt választottunk. Igen, remélem nem csak én érzem a dolog hatalmas jelentőségét. Micsoda dráma.....ilyen kis pitiáner ügy miatt voltam kénytelen a hetessel hazajönni.

Nem számít, időm, mint a tenger.

Mint azé a két alkoholistáé a parasztelosztó cocacolás ponyvája alatt. Ülnek, mint akinek már mindegy, mint akinek az a két pohár sör a minden. Sötét van már és esik az eső, amitől az a vékony ernyő nem véd meg. De csak ülnek és iszogatnak egyedül. Ketten egyedül. Arra gondolok, vajon milyen lehet a bőrükben élni. Biztos vagyok benne, hogy én arra várnék a helyükben, hogy valaki megszólítson és mesélhessek neki az elcsúszott életemről, az álmaimról és arról, amit megtehettem volna. Abban is biztos vagyok, hogy én nem mennék oda hozzájuk. Úgy neveltek, hogy ez nincs rendjén. Nem illik...Veszélyes. Régen ezzel nem volt semmi gondom. Van egy fickó, aki reggelente, amikor épp a munkahelyem felé bandukolok, akkor indul dolgozni. Akkurátusan lóbálja a hosszú végtagjait, kezében az aktatáska, vállán a kabát, arcán a világfájdalom. Én minden reggel olyan szépen rámosolyogtam, ahogy csak tőlem telt. Szívem minden napsugarával. Olyan szomorúnak tűnt.... Nem hagytam ki egy reggelt sem, hátha attól jobb lesz neki. Biztosan azt gondolta, hogy bolond vagyok. Persze nem tévedett, de ez mellékes. Én megpróbáltam. Aztán egyszer apa látta és nagyon lehordott érte. Azt mondta, ez a mai világban nyílt felhívásnak tűnhet, és meg ne próbáljam még egyszer, mert nem tudhatom, ki ő, mi ő, és hogy a vidám emberek céltáblái a bűnözőknek. Őszintén szólva(aszonygya a wörd: „sablonos kifejezés”. Hát köszi, ez jól esett.) nem hittem el, de azért megijesztett, végülis négy évvel ezelőtt még elhittem neki az ilyesmiket. Alig bírtam azóta is visszafogni magam, hogy ne eresszem meg a szokásos reggeli mosolyomat felé. De nem.

Ez olyan szörnyű. Alienation. Elhidegülés. Elidegenedés. Szégyen. Szégyellem ezeket az őrült és körmönfont szabályokat, az illedelmességet, a szemforgatók által megírt etikettet. Hiszen nagyobb falat húz közénk, mintha szándékosan építenénk.

Nem megyek tehát oda a söröspoharakhoz.

Szépen csillog a fény az aszfalton. Görbe, mint mindig és ma nedves is, mivel mint már említettem, esik. A fény narancssárga, amit okkerből és bordóból kevernék ki, ha lenne nálam paletta. Az aszfalt kékesfekete, talán egy kevés sötét türkizzel és helyenként sárgával, amikor az autók fényszórója csalóka csóvákat szór a színre. Szép. Szeretem ezeket a fényeket. Igaz, hogy a kedvencem a leveleket smaragddá festő őszi ellenfény délután ötkor, de már késő van ahhoz. Este hét. Ilyenkor puhának és selymesnek látszik az út. Fondannal bevont csütörtöki beton, friss és üde, amikor mindenki fáradt. Kétséges, hogy rögvest el nem alszom, de aztán mégsem, mert még nem. Még előtte hazasétálok, cipőmet lehúzom, kabát a fogasra, evés után dőlés...dőlés....dőlés...nem, kontaktlencse ki és hopp! Már alszom is. Eddig tartott a lendület.