Azt mondják, mindig aludj egyet, mielőtt hirtelen haragodben valamit kiteszel a netre vagy válaszolsz egy sérő levélre. Nekem erre sajnos nincs időm.
Azt gondolják, azt gondolom, tökéletes vagyok. Pedig valójában egy fafejű, makacs, büszke és kiállhatatlan perszóna. Nekem a kritika nem számít, mert azt sosem hallom meg, és utána nem lehet velem kommunikálni. Felhúzom az orrom és sértődötten elvonulok. Verem a vigyázz-menetet.
Túl magasra teszem a mércét. Mert nem vagyok hibátlan én sem, mint ahogy azt bizonyára gondolom.
Tényleg nem vagyok az! Senki sem az! És sosem gondoltam, hogy tökéletes lennék, vagy hogy a kritika lepereg rólam. Mert minden egyes szó megmarad bennem, és tudod az a bőrönd, ami a fejemben található és ami a rossz élményeimet hivatott összegyűjteni és elzárni az agyam távoli sarkába, kezd tele lenni. Előbb-utóbb tele lesz. Nem tudom, mikor, de akkor sokat fogok sírni. Minden egyes elmaradt könnycseppet bepótolok.
Igaza van annak, aki engem rágalmaz. Igaza van, és tényleg ilyen vagyok. Nézz rám! Ez vagyok én. A tengernyi hibámmal. Nem zudok például főzni. Segíteni sem. Béna vagyok. Beteges. Képtelen vagyok kompromisszumot kötni. Nem hallgatom meg a tanácsokat, mert támadásként élem meg őket. Elvárok mindent és cserébe semmit nem tudok adni. Mert képtelen vagyok az empátiára, képtelen vagyok megváltozni. Nem leszek jobb. Sértődős, elkényeszetett, hisztis. Kivonom magam a családi munkából.
Egyszerűen nem tudom, mit csináljak, hogy átvészeljem saját magamat.
Ja, közben az illető úgy döntött, még így is szeret engem. Hát nem remek? Az a vicc az egészben, hogy én SOHA, még egy fél másodpercig nem utáltam őt. Soha. Akármit tett vagy mondott, én ugyanúgy szerettem. Állítólag ez fordítva is igaz. Majd meglátjuk.
Egyébként a születésnapomra kapott fagyikészítő miatt vesztünk össze. Végül nekem lett igazam, bár csak a puszta véletlenen meg a recept minőségén múlott a dolog.
Egyelőre ennyi.
Azt gondolják, azt gondolom, tökéletes vagyok. Pedig valójában egy fafejű, makacs, büszke és kiállhatatlan perszóna. Nekem a kritika nem számít, mert azt sosem hallom meg, és utána nem lehet velem kommunikálni. Felhúzom az orrom és sértődötten elvonulok. Verem a vigyázz-menetet.
Túl magasra teszem a mércét. Mert nem vagyok hibátlan én sem, mint ahogy azt bizonyára gondolom.
Tényleg nem vagyok az! Senki sem az! És sosem gondoltam, hogy tökéletes lennék, vagy hogy a kritika lepereg rólam. Mert minden egyes szó megmarad bennem, és tudod az a bőrönd, ami a fejemben található és ami a rossz élményeimet hivatott összegyűjteni és elzárni az agyam távoli sarkába, kezd tele lenni. Előbb-utóbb tele lesz. Nem tudom, mikor, de akkor sokat fogok sírni. Minden egyes elmaradt könnycseppet bepótolok.
Igaza van annak, aki engem rágalmaz. Igaza van, és tényleg ilyen vagyok. Nézz rám! Ez vagyok én. A tengernyi hibámmal. Nem zudok például főzni. Segíteni sem. Béna vagyok. Beteges. Képtelen vagyok kompromisszumot kötni. Nem hallgatom meg a tanácsokat, mert támadásként élem meg őket. Elvárok mindent és cserébe semmit nem tudok adni. Mert képtelen vagyok az empátiára, képtelen vagyok megváltozni. Nem leszek jobb. Sértődős, elkényeszetett, hisztis. Kivonom magam a családi munkából.
Egyszerűen nem tudom, mit csináljak, hogy átvészeljem saját magamat.
Ja, közben az illető úgy döntött, még így is szeret engem. Hát nem remek? Az a vicc az egészben, hogy én SOHA, még egy fél másodpercig nem utáltam őt. Soha. Akármit tett vagy mondott, én ugyanúgy szerettem. Állítólag ez fordítva is igaz. Majd meglátjuk.
Egyébként a születésnapomra kapott fagyikészítő miatt vesztünk össze. Végül nekem lett igazam, bár csak a puszta véletlenen meg a recept minőségén múlott a dolog.
Egyelőre ennyi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése