Egyszer volt, hol nem volt...jó, valójában elég valószínű, hogy nem is csak egyszer és nem is csak egy helyen történt már meg, amit most el fogok mesélni.
Történetünk a mesés Egyiptom földjén, Kairóban játszódott, vagy 3000 évvel ezelőtt, amikor a macskákat még szentként tisztelték, és ha valaki beverte a fejét, nem kismadarakat és csillagokat látott maga fölött keringeni, hanem apró sziámi cicákat.
Szóval, történt egyszer, hogy Tutanhamon, a fáraók fáraója, minden uralkodók leguralkodóbbika méltóztatott rabolni magának egy új, fenséges (szőrös, gusztustalan, karmolós....) kandúrt, amire már régen fájt a bal felső aranyfoga.
Fáraók fáraója azonban nem a tengernyi eszéről volt híres, így eshetett meg, hogy egy szerelmes fekete macskára vetette fáraói pillantását, ami éppen az udvarlás kellős közepén tartott, és (fogalmazzunk pontosan:) Abszolút nem számított rá, hogy a randi legizgalmasabb részénél fogja elrángatni egy felfegyverzett őrültekből verbuvált banda. Márpedig ez történt, az őrülteket leszámítva. Nem hogy nem számított rá és nem volt oda az ötletért, még fél év kemény munkájának eredményét, az eszméletlen, elragadó, felülmúlhatatlan, egyetlen és utolsó Sziámit sem élvezhette ki úgy, ahogy azt tervezte. Egy szó mint száz; ezt elbukta.
Két egész álló napig a fenséges fáraó fenségesen szagos bal lábához kötve egy húszcentis kötélen vonult fel s alá, varázslatos sárga szemeit villogtatva, addigi pompáját azonban teljesen elveszette. Hajdan csillogó, tömött bundája kifakult és hullani kezdett, folyamatosan vakarózott és csak nyávogott, vernyogott, nyivákolt, nyekergett, nyikorgott, visított, üvöltött, süvöltött, morgott és fújt megállás nélkül. A végén már annyira elege lett saját magából is, hogy kénytelen volt tudata egyik mélyen elrejtett zugába rejtőzni, ahol megtalálta a tökéletes belső békét. De persze közben nem hagyta abba a nyávogást. Mert már csak azért is.
Tutanhamon, igaz ugyan, hogy nem volt nagy észlény, de azt azért észrevette, hogy imádott cicuskája úgy nyervog, mintha elevenen nyúznák. Megkérdezte hát udvari főtanácsosát, mit tehetne, hogy véget vessen szenvedésének. Az meg, lévén hogy főokos, csináltatott neki egy ketrecet és kifüggesztette a palotakertben egy fára, hogy ott visítson, nem a fenséges fáraó fenséges orra alatt.
Hogy bebizonyítsam, mindig megszabadul a jó és méltó büntetéséhet jut a rossz, elmondom, hogy a macskának úgy két óra és három törött karom kellett hozzá, hogy kijusson a fogságból, első dolga volt, hogy lepisilte a fáraó kedvenc pálmáját és attól kezdve 1)visszanőtt a körme, 2)soha többet nem nyávogott, még csak meg se pisszent, 3)kerülte a feltűnő nőstényeket.
Történetünk a mesés Egyiptom földjén, Kairóban játszódott, vagy 3000 évvel ezelőtt, amikor a macskákat még szentként tisztelték, és ha valaki beverte a fejét, nem kismadarakat és csillagokat látott maga fölött keringeni, hanem apró sziámi cicákat.
Szóval, történt egyszer, hogy Tutanhamon, a fáraók fáraója, minden uralkodók leguralkodóbbika méltóztatott rabolni magának egy új, fenséges (szőrös, gusztustalan, karmolós....) kandúrt, amire már régen fájt a bal felső aranyfoga.
Fáraók fáraója azonban nem a tengernyi eszéről volt híres, így eshetett meg, hogy egy szerelmes fekete macskára vetette fáraói pillantását, ami éppen az udvarlás kellős közepén tartott, és (fogalmazzunk pontosan:) Abszolút nem számított rá, hogy a randi legizgalmasabb részénél fogja elrángatni egy felfegyverzett őrültekből verbuvált banda. Márpedig ez történt, az őrülteket leszámítva. Nem hogy nem számított rá és nem volt oda az ötletért, még fél év kemény munkájának eredményét, az eszméletlen, elragadó, felülmúlhatatlan, egyetlen és utolsó Sziámit sem élvezhette ki úgy, ahogy azt tervezte. Egy szó mint száz; ezt elbukta.
Két egész álló napig a fenséges fáraó fenségesen szagos bal lábához kötve egy húszcentis kötélen vonult fel s alá, varázslatos sárga szemeit villogtatva, addigi pompáját azonban teljesen elveszette. Hajdan csillogó, tömött bundája kifakult és hullani kezdett, folyamatosan vakarózott és csak nyávogott, vernyogott, nyivákolt, nyekergett, nyikorgott, visított, üvöltött, süvöltött, morgott és fújt megállás nélkül. A végén már annyira elege lett saját magából is, hogy kénytelen volt tudata egyik mélyen elrejtett zugába rejtőzni, ahol megtalálta a tökéletes belső békét. De persze közben nem hagyta abba a nyávogást. Mert már csak azért is.
Tutanhamon, igaz ugyan, hogy nem volt nagy észlény, de azt azért észrevette, hogy imádott cicuskája úgy nyervog, mintha elevenen nyúznák. Megkérdezte hát udvari főtanácsosát, mit tehetne, hogy véget vessen szenvedésének. Az meg, lévén hogy főokos, csináltatott neki egy ketrecet és kifüggesztette a palotakertben egy fára, hogy ott visítson, nem a fenséges fáraó fenséges orra alatt.
Hogy bebizonyítsam, mindig megszabadul a jó és méltó büntetéséhet jut a rossz, elmondom, hogy a macskának úgy két óra és három törött karom kellett hozzá, hogy kijusson a fogságból, első dolga volt, hogy lepisilte a fáraó kedvenc pálmáját és attól kezdve 1)visszanőtt a körme, 2)soha többet nem nyávogott, még csak meg se pisszent, 3)kerülte a feltűnő nőstényeket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése