Az iskola második napja...

...És én még mindig nem jöttem rá, mit is szerettem benne tavaly annyira.

A társaságot? A tanárokat? A tanulást magát? A könyveket? A táskám szíját a vállamon? Vagy a művészien faragott padomat? Vagy a rágófoltos székem?

Nem tudom. Mert jelenleg úgy áll a helyzet, hogy nem szeretek reggelente felkelni és iskolába menni. Nem a hat órai ébresztő és nem is a busz kerekei alatt zötykölődő út az, amit nem szeretek.

Semmi kedvem az egészhez. Talán visszatér a rosszkedvem, ami nálam elég gyakori volt mindig is. Mindegy, kinek számít ez? Senkinek. Csak nekem. Sőt most már nekem sem.

Azért még próbálkozom. Ha nem ismersz, akár azt is hiheted, hogy sikerülni fog.

Mostanában rettentően zavar, hogy nem látok. Korábban sem voltam egy "büszkén végigriszálom magam az utcán"-típus, most meg aztán pláne nem. Ha csak egy kicsit is nem figyelek, vagy hasra esek, vagy belebotlom valakibe. Márpedig az baj. És nem csak ez van. Rászoktam, hogy nem nézek az emberek szemébe, mert nagyon zavar, hogy jó darabig kellene néznem, amíg felismerném. Az, hogy bámuljak valakit, sosem volt a szokásom. Lehet, hogy flegmának vagy bunkónak gondolsz miatta. Van, hogy végigmegyek a folyosón anélkül, hogy felnéznék vagy ránéznék valakire. Inkább nem nézek sehova, mint hogy ráköszönjek egy idegenre, vagy ne köszönjek rá a kedves ismerősömre De nagyon rossz érzés, amikor nem ismerek valakit meg elsőre, és meg kell várnom, hogy előre köszönjön. Ha nem teszi, akkor bizonyára tényleg bunkónak gondol. Lehet, hogy az is vagyok.

Most azért elmentem az optikushoz, úgyhogy remélhetőleg az új szemüvegemmel többet fogok látni. Addig is tényleg nagyon sajnálom, de a cipőmön kívül nem sok dolgot tudok a nevén nevezni. Bocsánatot kérek előre is és utólag is, ha esetleg nem köszöntem vagy nem fogok köszönni neked.

Lehet, hogy kontaktlencsém lesz. Rendeltünk próbalencsét, és majd meglátjuk, mert már nagyon régóta szeretnék. Olyan borzalmas a látásom, hogy csak akkor venném észre, hogy elütöttek, amikor a mentősök vakarják össze a maradványaimat az aszfaltról, és ennél fogva a szemüvegem is elég vastag, legalábbis én így érzem. És az ember szereti magát szépnek érezni.

Ha jól számolom, már 16 éve és negyvennégy napja nem éreztem magam szépnek. Ami valószínűsíti, hogy az életem hátralévő részében sem nagyon fogom. Ne törd magad, hogy meggyőzz az ellenkezőjéről, teljesen fölösleges.

És még fogszabályzóm is lesz. Alul-fölül, hogy teljes legyen a szenvedésem. Szemüveg, fogszabályzó, a hajamról meg nem is akarok beszélni....ez nekem sok. Nem merek tükörbe nézni, mert kiröhögöm magam. Persze csak kínomban.

Majd Rút kiskacsa lesz az új blogcímem.

Már túl vagyok mindenfélén, zuhanyon, vacsorán, még a fámnál is voltam a falu végén. Felkuporodtam a legjobb helyre a környéken, amit az ember egyedülléthez kívánhat. A fa csendes, nem pofázik vissza, nem veszekszik, igazat és erőt ad, ráadásul sokat hallgat. Nem szoktam ugyan hangosan beszélni, de ha ismeri a gondolataimat, akkor biztos sok dolgot tud rólam, talán többet is mint te, kedves ismeretlen, aki elolvashattad egy cseppjét annak a sok víznek, ami a koponyámat kitölti, már csak az egyensúly kedvéért is.