tükör

tükör

Még.

Hideg a víz.

Nem ugrok.

Hiába nézel rám, nem fogok hátranézni. Miért tenném? Nem szeretsz. Én sem szeretlek. Gyűlöllek.

Azt gondolod, te vagy az egyetlen? Hogy csak te tudsz mosolyt varázsolni erre a zárkózott, hideg arcra? Hát tévedsz! Nélküled is én vagyok én! Nélküled is magam vagyok.

Magam vagyok. Magam, és nem önmagam.

De tudod mit? Nem érdekel. Csakazértsem. Tettél róla, hogy felnőjek. Köszönöm szépen, de többet nem kérek belőle. Mint amikor az óvodában megpróbálták velem megetetni a második adag valamit visz a víz levest. Azt már nem. Az elsőt legyűrtem, mert anya azt mondta, hogy csináljam végig. Hogy csináljam végig, még akkor is, ha pocsék az íze a számban, ha állott és zavaros.

Te zavaros, te! Én zavaros én.

Összezavarsz! Ez is zavar! Miért jöttél? Jó kis kalamajka, itt ez a lány, ki tudja, honnan, ki tudja, mit akar, enyém lesz, mert nekem rendeltetett.

A tiéd vagyok.

Az enyém vagy.

Nem vagyok senkié!

Bonyolult. Nem termett még ilyen, mint te. Nem? Azt mondod, nem? Hogy ne beszéljek? Nincs igazam?

Nem, tényleg nincs. Gyere és ölelj meg. Hiányzol. Lehet, hogy nem te, de az érzés, amikor megölelnek, az érzés, amikor van valaki mögöttem, az nagyon hiányzik. Most, hogy két lépéssel mögöttem vagy és én magam vagyok, már nem vagyok annyira biztos a dolgomban. Pedig egy egész hosszú beszédet írtam.

Ha engeded, elmondanálak mindenfélének. Lehet, hogy már meg is tettem. Éljen az élet! Éljen a szabad gondolkodás! Csak nekem ne kéne. Vedd el, amim maradt. Van még egy részem, amit soha nem érintettél és soha nem is fogsz. A bal szemgödröm. Az csak az enyém. Meg a humorom. Tudod, nálunk, embereknél szokás nevetni. Most miért nevetsz? Hallom a hangodon. Ez speciel nem volt vicces. Kivételesen. Tudod mennyire zavaró, amikor vicces vagyok, és te még azt sem veszed észre, hogy meg akartalak nevettetni?

Hát persze. Hiszen más dolgod van. Élni. Az fontos. Itt ez a híd. Félek a víztől. Vajon hideg lesz odalent? Nem tudom. Te biztos tudod, hiszen te is jártál már itt.

Mindig itt hagysz. Itt hagytál. Gyűlöllek érte. Tudtad, hogy és régen egy vidám ember voltam? Igazából mindenem szép volt. Még a lábkörmöm is. Mosolyogtam. Ragyogtam! Képzelj el engem, mint csillagszórót. Igen. Na pont ilyen voltam kislányként. Nagylányként. De most öreg vagyok. Öreg. Én. Öreg! Hitted volna? Erre aztán nem gondoltál, te bölcs, te gondoskodó, te szép és jó. Szeretsz?

Nem érdekel. Én gyűlöllek. Mert itt hagytál.

És magam vagyok.

Magam a zavaros ködben, a fojtogató maszlagban, ami lassan átszivárog a vékony, fehér bőrömön és a vékony fehér csontjaimon át az agyamba. Összezavar.

Tudod mit? Csakazértsem. Én vagyok én, te meg te. Hát ki a hülye, én vagy te? Tudod a választ. Most már mindent tudsz. Tiéd vagyok. Tiéd a világ minden bölcsessége is. Boldog vagy? Annak kell lenned. Velem nem voltál az. Gyerek voltam. Felnőttem. Felnőtt voltál. Miért lettél mégis annyira gyerek? Összementél. Rémisztő, mire képes a halál. Szerettél. Elmentél. Itt hagytál. Itt. Ezen a hídon. És most már nem csalsz mosolyt erre a gránitkemény arcra. Csak te tudtad. Senki más. És minden csepp levest megettem, ha kérted.

Hátranéztem. Hova tűntél? Hát már megint itt hagysz? Miért? Hiszen szeretsz. Én is szeretlek. Imádlak.

Ugrok.

Nem hideg a víz.

Már.