Ugrás a fő tartalomra

este van.

Néha csak sírni szeretnék. Ülni a sarokban, háttal a falnak, a lábamat felhúzva, egyedül. Olyan kicsinek érzem magam. 165 centi, de az néha kétszáz, néha csak hatvan. Amikor így összegömbölyödök, olyan vagyok, mint egy kismacska. Olyan rossz a sarokban egyedül. De sírni csak egyedül tudok. Várok. Hogy mindenki elmenjen végre és magam maradjak. A zajos család elvonul a tévé elé és együtt nevetnek a bénázó énekespalántákon, mintha órákkal ezelőtt nem látták volna, amit én csak hallani tudtam. De én nem felejtek olyan könnyen. Istenkém, miért ilyen nehéz nekem, ha nekik nem az? Legyen könnyű. Szűnjön meg a baj. Sírni akarok. A boldogságtól! Attól akarok sírni! Nem így... szánalmasan. Egyedül. Nem jó ez így. Összementem, félek. Megborzongok a hidegtől.
Hívásom volt. Fújtatott, fulladt. De azért csak felhívott. Örülök, hogy hívott, mert én túl gyáva voltam, hogy megtegyem. Azt mondta, holnap is hív majd, mert most már fáradt. Késő is van. De jól érzi magát. Na persze. Elment az orvoshoz. Hihetetlen. De már késő.... azt mondták, már késő. Ilyenek vagyunk. Addig húzzuk, amíg lehet. Én is ezt tettem volna. Azt hiszem. Remélem, hogy soha nem kerülök abba a helyzetbe, hogy választanom kelljen, mert biztosan piszok rossz érzés.
Amikor legutóbb meglátogattam, már káromkodott, mint a kocsis. Németként látta meg a napvilágot, és most fájdalmában mégis a magyar istent átkozza. Meg az életet. És a balsorsot. Van ilyen? Hiszen soha nem is hitt benne. Most már hisz benne. Hogy nem létezik. És ezért nagyon utálja.
Azt álmodtam, hogy az út szélén állok és fázok. Kevés rajtam a ruha, de nagyon mennék, és nem tudok, mert nem jön senki, aki tovább vinne. És én is csak kesergek, hogy miért hoztak ebbe a helyzetbe, mert nekem mennem kell és dolgom van, és engedjenek utamra, de senki nem jön, csak a szél. Azt mondják, beszélek álmomban.
Melegben ébredtem, több rétegnyi takaró alatt és pizsama nélkül. Azóta, hogy hálózsákban aludtam, nem tudok ruhában elaludni. Zavar.
Kérlek ne segítsetek, úgyis elüldözöm azt, aki értem jön.
Nem sírtam. Ezek csak ostoba betűk. Egy ostoba fejből.

Summertime and the livin' is easy......but it's end tonight.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A háznak emberi érzései vannak.

Ahogy ülök a kádban térdtől kilógó lábakkal és nézem a nulladik órát a mosógép tetején heverő laptopról, egy másik fürdőszoba sírni kezd. Kinyúlok és leállítom a filmet, de csak másodikra megy. Olyan nagyon hallani akarom, hogy mi történik, mert ismeretlen érzéseket vélek felfedezni ebben a házban, amiről az első nyelvvizsga óta kötelezően azt kellene gondolnom, hogy idegen és egymással nem határos. Tényleg szipog valaki, aztán tölt egy pohár vizet, köhög, iszik és megszűnik az érzékelhető jelenlét. Tegnap elromlott a belépetőrendszer, a héten sokadszorra, és kilenc után csekély reménnyel ácsorogtam a bejárat előtt, mert a ház ilyenkor alszik, aztán valaki mégis meglátott a torz üveg mögül. Kérdezte, hogy miért nem engedtem be magam, én meg a valóság számára elemezhető részével magyaráztam a kulcstalanságot, szóval hogy elvesztette a család, pedig nyilván nem, kérdezte, hogy miért nem kérem el a szomszédaimtól, ide is egy alternatív-valóságosat válaszoltam, éspedig azt, hogy mindkettő...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Absque pugna non est victoria

Küzdelem nélkül nincs győzelem. Aki beszélt velem az elmúlt egy hónapban, az többnyire értesült már arról, mivel küzdök jelenleg oly hevesen. Sőt most, hogy belegondolok, tulajdonképpen egyik sebesen képernyőre vetett firkálmányom aljára is bezsúfoltam röpke egy mondatban. A némettel hadakozom, mert ha győzök-és pedig én nem szoktam veszíteni, kivéve a már felsorolt esetekben- akkor a jövő évem viszonylag nyugis lesz. Megpróbálkozom megcsinálni mindent, amihez a Deutschnak csak köze van, na de persze csak közép szintű agyamhoz mérten középszinten. A nyelvvizsgából még vissza van az írásbeli, a szóbelim az megvan, tegnap tudtam meg...Nem, nem tettem ki határtalan örömömben facebookra. Igazából határtalan örömöm sem volt, mert apa mondta el egy kiadós szidás levezetése képpen, idézem: "ja, és egyébként megvan a nyelvvizsgád..." Na mindegy... Ami a további szabadidőmet illeti, igazán nem kell miattam aggódni, hogy esetleg megesz az unalom, mert még meg kéne írnom az édes-kese...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

fogd meg ezt, amíg visszajövök

az erekció hatása a koncentrációra coming of age-stencil: aréna-előadó, a nézők hallgatók. CIRKUSZ calciduran F: tizenhét éve és négy hónapja voltam utoljára felhőtlenül boldog. prof: mit csinált tizenhét éve? calciduran F: öt éves voltam prof: öt évesen valóban felhőtlenek vagyunk calciduran F: vegye le a blúzát prof: mi az első emléke? calciduran F: elég jók a mellei. meg sem látszik prof: tehát a szoptatásra emlékszik? calciduran F: és ez tetszik? nem, anyám mellei laposak és nálunk klotyópapírral voltak betömve a kulcslyukak. prof: szereti az anyját? calciduran F: szeretem az anyámat? gondolom igen. maga szereti az anyját? prof: mindenki szereti az anyját calciduran F: miért? prof: endorfin calciduran F: a férfiakat szereti? prof: kérem, a hátsó sorból valaki lekapcsolná a reflektort? calciduran F: tehát a nőket szereti. nem baj, voltam már leszbikussal. prof: a férfiakat szeretem calciduran F: üssön meg prof: hol calciduran F: akár...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább