Anti-smiley.

Túl vagyunk az ezredik látogatómon, ezért talán kéne ide bevágnom némi örömujjongásfélét... nincs hozzá hangulatom. Egyébként sem miattam jöttök ide. 

Szégyenszemre, miután már legalább két éve nem sírtam a szüleim előtt, ma délután mégis kicsordult három nyomorult könnycsepp a szememből, ráadásul apa előtt, ráadásul a buszon. Remélem rajta kívül nem látta senki. Utálok nyomorult, szánalmas, reménytelen, gyenge és nyavajgós kamasznak kinézni. Leginkább az itt felsoroltak egyikét sem szeretem magamon. Ilyenkor utálom magam. Azért nem szoktam sírni, ha utálok valakit. Igazából senkit sem utálok konkrétan. Néha gyűlölöm az emberiséget, néha egy élethelyzetet, de egyéb esetekben mindig azt utálom, aki az emberi gúnyám alatt ücsörög, utasítgatja a tagjaimat, forgatja az agyam kerekeit, lát a szememmel, sohasem úgy, ahogy kellene és sosem azt, amit kellene. Ő lehet az én komplementerem. 

Akárhányszor azt mondja valaki, hogy a szándék a fontos, hazudik. Mert lehet akármilyen jó szándékkal megáldva az ember, ha közbeszól a Lelkiismeret, a Kötelesség, a Gátlás, a Hiúság, az Ész, a Vágy, a Tudat, az Ösztön, és a többi alvilági pacák, aki mind a maga szándékát akarja rád erőltetni. Én csak egy kis piszok vagyok a Jóisten kabátja szegélyén... Nem igaz. Én is vagyok valaki. Egy apró porszem nem gondolkodna ennyit. Nem érezné magát ennyire nyomorultul, másnak, de nem jónak, kicsinek, de nem eléggé, nagynak, de nem eléggé, egyedül, és azt meg állandóan. Most belülről kocogtatja a fejem. Haver, hagyd abba! Én következem! De én nem hagyom abba, mert tudom, hogy siet az órája. Most én üvöltözök, talán vele, talán veled. Elegem van magamból, elege van belőle és elegem van belőled is. Ember vagy? Akkor ne hümmögj, ne rázd a fejed, mert ez rád is vonatkozott. Ember vagy, tehát hasonlítasz hozzám. Ember vagy, tehát különbözöl tőlem. És mindkettőért utállak. Utállak azért, mert más vagyok, mint te, és mert minden másnál jobban szeretnék olyan lenni, mint te. Megint rázod a fejed? Akkor keress fel, beszéljük meg. Lehet, hogy Veled kapcsolatban éppen tévedtem. Addig viszont hallgass, és olvass tovább. A te hibád, minek kattintottál rám. Meg a szüleimé, amiért létezem. Na de ezen már nem segíthetünk, hiába próbálták, nem vettek vissza a tenyésztőnél, pedig egy háromlábú kisszékkel jobban jártak volna. Ja, és szerencsére ezt elég gyakran elismétlik, még ha nem is mindig komolyan. 

Visszatérve az eredeti témához, ha esetleg van egy személyiségcsere-kuponod és nem tudod mire használni, kérlek ne habozz és küldd csak el nekem, már határozott elképzeléseim vannak arról, hogy milyen lennék, ha olyanná változhatnék, amilyen lenni szeretnék. Szép, kedves, egészséges, udvarias, okos, de nem túlságosan, mert azt utálják a fiúk, talán szőke, nem szemüveges, kisportolt, hibátlan alakú és fogsorú, könnyed és vidám, de nem túlságosan, mert az már gyanús, vicces, de nem túlságosan, mert azt utálják a fiúk, barátságos és könnyen ismerkedő, némi ribancos beütéssel, mert úgy tűnik, azt imádják a fiúk, aztán sablonosan tökéletes, mert azt is, és egy kicsit közönséges. Aztán mondom, milyen tulajdonságokkal cserélnék: dilis, depresszióra, szófosásra és sírásra hajlamos, különc, stréber, szemüveges, okoska, rettenetes fogsorú, zárkózott, "magányos farkas", alkalmatlan, szórakozni képtelen, önhitt, arrogáns, büszke, határozott, gyerekes, abszolút háziatlan, ha van ilyen szó egyáltalán, beteges, asztmás, könyvmoly, állandóan kétkedő, bizalmatlan és bizonytalan, nyavajgós, és még sok egyéb is van, amiket kérésre azonnal postázok, csak tartsd meg.

Mert most utálom magamat, miután így leírtam minden marhaságot, ami az ujjaimon és a billentyűzeten keresztül csak képes volt felszívódni. Nem igaz, hogy nem lehetek én is normális. Miért van az, hogy az egyetlen dolog, amiért odaadnék mindent, megvalósíthatatlan?! Miért?! Az olyan egyszerű lenne....olyan tökéletes....ha nem én lennék. Valaki egészen más. Mondjuk olyan, mint a húgom, vagy olyan, mint te. Mennyivel egyszerűbb lenne... Nem magamnak lenni. Csak kisétálni a testemből, és elmenni úgy, hogy vissza se nézek. Itt hagyni a fejem is, mert az nehéz, nem bírnám hosszan cipelni. Aztán barátokat szerezni. Sokat. És táncolni, és szórakozni, aztán élni egy olyan életet, ami bármilyen egyszerű is, lényegében tökéletes. Feleselni a tanárral, hasznosnak és fontosnak lenni, egynek a sok közül, négy gombócos fagyit enni és nyáron a Balatont körbebiciklizni a több ezer barátommal. Aztán sátorozni, szalonnát sütni, nevetni, és nevetni és nevetni... és aztán felébredni, és rájönni, hogy nem tűnt el minden, és nem csak az álom az, ami ennyire boldoggá tesz. Mondd, ez túl nagy kérés? Ne, kérlek ne válaszolj...! Ne válaszolj. Tudom magamtól is. Mert más vagyok, de hülye nem.