Minden kezdet nehéz. És a vég?

Elnémultak az ujjaim, kevésbé vágyom már a billentyűzet korábban csábító társaságára. Nagyon úgy néz ki, hogy eljött az a korszakom, amikor kreativitásom új kitörési lehetőség után kutat. Egyelőre sikertelen a keresés, ezért vagyok ismét itt. Félek, hogy ha nem csinálok valamit, ami nem ez és nem az, a végén ott találom magam a két kupac azmegaz között kezemben egy ollóval, ahogy ordítva unatkozom és ezt megelőzendő helyes kis pótcselekvéseket fogok beeszközölni. Nem túl jó érzés a tehetségtelenség illúziójának feneketlen gödrében vergődni, de igazán nem panaszkodhatok, hiszen minden, amit teszek vagy mondok, az én vagyok. Én vergődöm, én mászom ki és én növelem ennek a teljesen fölöslegesen megírt szövegnek a karakterszámát is minden egyes leütéssel. Azon gondolkodtam, vajon van-e értelme annak, hogy én vagyok. Hogy létezem. Pontosan így, ebben az embertelenül emberi formámban. Ilyen agykapacitással, ezekkel a külső jellemzőkkel és belső pamutgombolyaggal. Arra jutottam, hog...

ha mégegyszer kettőt lépek hiába nézem a földön végzem ehhez kevés a két szem nem? de. helyette mehetsz a két lábaddal előre ajtónak ablaknak közte hely de mekkora jól bejárt utat mutat hatna de nem, más kell ide gen tág abb nem agg ódom e ódon módon falra mászik a szőr a hátamról és ha nem, akkor edd meg, amit főztél.

új földrészek felfedezésével eltöltött napjaim elérkeztek egy kényelmesnek látszó kikötőbe és fűcsomó legyek vagy vadászkutya, ha a horgonyom maholnap felhúzom! drámai szélfuvallatok feszítette vászonra feszített tempóval karmolom a körmölnivalót és két kapu között a földön falnak megyek le, ahol a sötéttől minden világos és ha hátranézek, akkor is csak azt látom ami van nem azt, amit akarok, de ez ilyen, amolyan kétséges, ez kétségtelen és a két vége mindig más, ezért van külön neve a kettőnek hiszen látod és láttatod, hogy én is lássam, ami kiszúrja a szemem halad az álló helyben álló ülve fogyasztja, de látok mást is változást a tegnaphoz képest képtelenül gyors és sárgás a mához nem hoz mást hoz változást, ami több, mint a kettő tőled lehetne akár három is, milyen kár, hogy egyelőre egyszeregy az egy.

ma fáj a szívem, mert nézelődtem, és annyi mindent láttam, amit hátrahagytam, levagdostam, félretettem, félbehagytam, hogy a világfájdalomnál mélyebb, valódi fizikai fájdalmat érzek. nem Poe miatt, aki a hétvégémet a hátán cipeli, hanem csak úgy. egész nap érzem, hogy jeges mancsok futkároznak bennem, rajtam, mellettem. bizsereg mindenem. remélem nem betegedtem meg, habár egész biológiai hadviselés megy ellenem egy köhögős húg segítségével, de az tény, hogy ilyen fejbevágott állapotban viszonylag könnyen kapható porhüvelyem a nyavalyákra. ahogy magamat ismerem, talán még asztmás tüneteket is produkálok majd. talán csak be kéne csuknom a szemem és mint az igazi jógik, sötétet teremteni a képzeletemben. hiába próbálkozom, egyelőre a középszürkénél tartok. szomorú nem vagyok, mert már rájöttem, hogy átmeneti állapot, valahová mindig van tovább, csak hát mondd meg egy nőnek, hogy ne gondolkodjon, és végzetes forgalmi dugó alakul a koponyájában. ez van. vár Roderick Usher.

hátán fekve számolja a csemegeuborkát félreütötte azt hitte, á, de bé, négycsillagos giccs az egész hová mész már megint, én még itt vagyok vagy te vagy nem vagy vagyon vajon marad, ha így marod? marod felér a bokámig az övénél nagyobb, az övével akasztja fel felakasztja, nem aggasztja, nem beszél de szél fújja magát ma gát, holnap magát, de egy hiányzik megettem, hogy hiba legyen a számolásban.

a mai különleges szavam a senkiházi, azaz rapscallion. legyen üdvözölve mindenki, aki már ismerte. annyira örülök, hogy tanárnak jelentkeztem. fantasztikus. minden stimmel, még a fura tantárgyak is. nem is tudom, ezt miért írom, amikor valójában Kodolányi  János Szép Zsuzskájáról akartam írni. ma idefelé a buszon fejeztem be(hihetetlen, de nem lett hányingerem az olvasástól!), és még mindig le vagyok nyűgözve tőle. kisregény vagy hosszú novella? jó kérdés, de mindegy is. az utolsó néhány oldal (98 oldalas, szóval maradjunk a kisregénynél) hangulata hihetetlenül különleges volt. van néhány pillanat a nap huszonnégy órájában, amikor pontosan így érzek, de Kodolányi eszméletlen pontosan megfogalmazta. szinte földöntúli, dézsávű igen magas szinten, eltekintve persze attól, hogy nem vagyok sem céda, sem cemende, sem cafka, sem más cébetűs, ezt a legősibb mesterséget űző hölgyemény. úgy bekontrolvézném ide, de nem spoilerezek . mamitól kaptam, amikor kiderült számára, hogy a magyar...

llewyn daviest hallgatva eszembe jutott egy barátom, aki olyan csodálatosan énekelt, hogy a szívem szakadt belé és sírtam és sosem fogom elfelejteni. olyan rossz most. jó is és rossz is egyszerre, mint az édes-savanyú mártás. bárcsak kisétálhatnék valahová, ahol én csak én vagyok, nem cica, nyuszi és társai, és ahol az az én vagyok, akit sosem fogok megismerni, mert mindenki máshogy lát, én meg a szememtől nem látom, sőt mégcsak nem is sejthetem. ez valami rettenetesen giccsesen hangzik, ráadásul az egyszarvúról és a naplementéről tervezett részletes ábrándozásaimat kénytelen vagyok későbbre halasztani, mert sürgős rajzolnivalóm akadt,