Minden kezdet nehéz. És a vég?

Praha Day Zero Az eső kimosta a vasúti töltést Máriánál. A 4es metró aluljárója Noé fogadására limited edition özönvízzel készül, a menekültmosoda urbánus vízesésnél pro bono üzemel, nedves a világ, tele a vagon, multikulti altató és kilenc óra színtiszta ébrenlét nomád életem első napjának estéjén. A Metropol kilő a keletiből. Praha Day 1. I'm gonna go out I'm gonna let myself get Absolutley soaking wet It's rainin men Hallejulah . . . Hell yeah, Geri Halliwell knows it! Eső, eső és még egy kis eső. Hullák és bogarak a nemzetiben. Este óváros a napon és rengeteg olyan hely, ahová vissza szeretnék menni. A Fénix egy sör. Vacsorára kétfejű sasku knédlikarikával. Nem. Valójában fokhagymakrémleves bogyósgyümis palacsintával. Igazi cseh specialitás. Három korty Gambrinus. Három. Uram... Uram! Igen, ön ott! Sajnálom, de így nem jöhet be. Ezt a sugárhajtású fánkcsizmát le kell vennie. Praha Day 2. A Hotel Piv...

Végre megközelítőleg úgy nézek ki, amilyennek magam belülről látom. Nem vagyok túl nőies, de szerintem most ez éppen megfelel nekem. Na nem lettem homoszexuális, ettől még ugyanúgy a fiúkat szeretem. Ki vagyok békülve úgy általában a Lilivel. Amikor először merültem a Balatonba a kis pipi fejemmel, azonnal tudtam, hogy no matter what ez egy kifejezetten jó döntés volt. Mellőzök minden finomságot, meglehetősen kemény vonásaim lettek ettől a vágástól és ha rossz kedvem van, kifejezetten feltűnően fiús vagyok. Anya is megkapta, amire húsz éve hiába várt. Rózsinéni szerint (akitől régen a tejet vettük) annak indultam, csak leszáradt útközben. Szeretem ezt a kicsi önmagamat, amit előhozott. Biztos furcsa, de nekem nagyon fontos, hogy tudjam magam szeretni. Egy darabig most ez nem ment és már nagyon vágytam rá, mert bizony gyakran maradok kettesben önmagammal, onnan pedig nehéz elmenekülni, hazudni és hitegetni. Vége a rejtőzködésnek, minden látszik. Már könnyebbnek érzem magam egy fokkal....

két kézzel kapaszkodom a kedvességekbe. kezdem felfedezni a saját határaimat hajtő és elmeirányban. ritkán ilyen fontos, mint most, horgonytalanul. útnak indulok, mert nem bírok megülni a seggemen. anya főiskolás fémvázas hátizsákját most pakolom tele, hogy majd felrakjam a képzeletben amúgy is telerakott hátamra és két lépéssel, amelyet a felnőttség felé szándékoztam megtenni, újra gyerek leszek, ez ellen tenni nem lehet. az ősztől várom a patchworköt, foltozza már össze a széthullott darabjaimat, ha már nekem nem jutott rá több, mint egy tenyérnyi szőrcsomó a rákóczi sarkán. időleges állapot ez, mint egy állomás; koszos és tele bevándorlókkal és kivándorlókkal. erős vagyok, mint a sörecet, néha ugyan meg kell magam erőltetnem, hogy hab legyek a tortán, de legalább érzem a hatását a döntéseimnek és tudom, mi miért történik odabent, hamár az idekint értelmezésével ennyire elütök a szükségestől. imádom ilyenkor Abed és a community gondolatát és a saját communitym gondolatát és ez ném...

Amikor kicsi voltam, gyakran álmodtam, néha ébredés után is. Anya azt mondta, ha üldöznek az álmaim, írjam őket a naplómba, vagy meséljem el, akkor megszűnnek majd. Volt viszont néhány ragaszkodó kísértet. A fülembe sugdostak. Emlékszem a konstans zajra, amit a fejemben okoztak. Hárman voltak, egy fehér-kék kendős nő és két nemtelen alak, őket már csak halványan tudom felidézni, de valahogy úgy jelent meg minden szavuk a fejemben, mintha apa grafikáinak betűstílusában leírt mondatok árasztották volna el a látómezőmet. A két alak a háttérben veszekedett, a kendős nő pedig hozzám beszélt valami kellemetlen hangmagasságban. Nem értettem ugyan, de zavart. Később, amikor gimis lettem, ők már sehol sem voltak, de néha, főleg az erős koncentrációt igénylő, vagy stresszesebb helyzetekben néha fogta magát, és újra előjött a zaj, elborított és küszködnöm kellett, hogy arra figyeljek, ami kívül folyik. * Most van az a pillanat, amikor a betonvágó és a jazz kakofóniájában elvesztem a kapcsola...

http://puzzle.ujragondolo.hu/2015/08/06/ugye-mi-jo-baratok-vagyunk/ Véletlen találtam erre a kis írásra, érdekes és jó taktika ennyi állítást összerakni, mert ha akarnám sem vitathatnám a feje tartalmát, az az, ami. Na de van az a része a mondanivalójának, ahol a kihasználásról ír az emberi kapcsolatainkban. Szerintem ez egy olyan dolog, amit kár a negatívumok közé sorolni. Nyilván fel lehet fogni a helyzetet így is, mert van egy helytelen, egyoldalú gondolkodás, az tényleg a szó szerinti kihasználás, viszont ha belegondolsz, akkor ráébredsz arra a nyugtalanító tényre, hogy már a fogantatásunk pillanatától használjuk az embereket bizonyos módon. Édesanyám testével kezdődik ez a visszacsatolás-folyamat, hiszen ő jogosan feltételezheti, hogy ha szüksége lesz rám, én ott leszek, mert ő felnevelt engem és én a szó pozitív értelmében használtam őt. Ha a legfontosabb fennálló emberi kapcsolatom is leírható ilyen jellegűen, akkor nem nehéz belátni, hogy később tudatosan vagy tudattalanul ol...

Ahogy a strand kövér madonnáját néztem a vízből, átfutott a fejemen a kép, amit néhány órával korábban láttam a Csobánc derekánál, a Papsapka-kövek tetején. A fényképezőgépem keresőablakában a fenyvesen át a magasból pont Tapolca házaira láttam rá, és hiába mentem arrébb vagy kerestem más szöget, rá kellett jönnöm, hogy mindenhol belelóg egy kicsit a civilizáció. Most először tűnt fel, de nem is pontosan tudom, hogy lehet ez, hiszen évek óta figyelem ezt a látványt, hogy a helyi adoniszok és túlérett vénuszok is a berendezés részei. Apával beszéltem erről, és azt mondja, szerinte ez így van jól. Hogy tökéletes kép nincs, vagyis nem az a tökéletes, ami hibátlan. Ezek a dolgok is hozzátartoznak a valósághoz. Azt hiszem, hogy kezdem érteni. Először úgy próbáltam megközelíteni, hogy a képkivágáson múlik az, ahogyan a világot látom, de most már úgy érzem, hogy ez a Rorschach-teszt, amivel minden éber pillanatban a saját látásmódom gyakorlom, azt mutatja nekem a világból, amit én látni akar...

Nem merek gyógyszert kérni, mert a változások egy részét félek elveszíteni, de rohadtul szét vagyok esve. Időről időre random sírva fakadok. Ki vagyok akadva, mint egy ágyrugó. Hullámzik a hangulatom, hisztis lettem és le vagyok lassulva. Mi a fenét képzeltem? Tök egyedül érzem magam ezzel az érzésfcknkupaccal. Meg egyébként minden mással is. Csinálom a dolgomat, de annak ellenére, hogy a feladataimmal nagyon jó hatásfokkal haladok, az agyam ki van égve, üresen tátong a koponyám emocionális oldala, és csak hogy ne tűnjön fel a hiány, az agysejtjeim véletlenszerű reakciókkal küldik meg a szerencsétlen érzékeimet. Sürgősen sokkhatásnak kéne kitennem magam, hogy valami változzék, mert egyelőre az emberi oldalam csak elcseszett fahéjas csigák sütésével tud foglalkozni.

     hosszú időn át tartó megfigyelés és néhány lehetetlen lehetőség kizárása után kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy kezdek felnőni. ez a gondolat nem sok elégedettséggel tölt el, ámbár nyilván praktikus okokból előbb-utóbb meg fogok barátkozni a rendezés alatt álló kirakattal. elvetettem a betegség az agyamra gyakorolt különös hatásának lehetőségét, szintén praktikus okokból, tekintve a félelemtől való félelmemet, aminek ezúton sem adom meg az esélyt a felszínre kerülésre. más felnőttek beható tanulmányozása után eldöntöm, hogy nincs általános tünete a felnőtté válásnak, így az enyémek sem biztosan egyértelműek. a racionális magyarázat nyilván tömegesen előforduló latin kifejezésekkel terítené ki orvosi lovam pokrócát a tudomány díjnyertes szőnyegporolójára. csak úgy szállnának a poratkusz adultuszok határozott szárnysuhogással az ivarérett felelősségtudat felé. az ellenszer nem ismert.