Ide valami káromkodást képzelj. Ha magyar vagy, többet is.

Ma olyan boldog bejegyzést írtam volna, még rímeket is akartam költeni és beszélni a legutóbb olvasott könyvről, amit egy órája fejeztem be, meg a marha asztmámról, amit nem tudok kinőni, meg a mozifilmről, amit pénteken láttam, jól meg is kritizáltam, és úgy alapjában véve is akartam írni arról, ahogy most látom a dolgokat. Olyan pozitívan.
Igen, azt mondom írtam volna, vagyishogy nem írok, mert anyáék elrontották a hangulatot. Ismerős momentum, bár egy ideje már béke honolt a fedélzeten. Utálom, amikor én mindigeznek, meg amikor te soháznak, aztán engednek az ellenállhatatlan késztetésnek, és előveszik az én megmondtam, de..., meg az a gyerek kifejezéseket és szókapcsolatokat, boldoggá tesz, ahányszor hallom. Nem értem, miért mindig anya sír. Apa nem sír. Ez felborítja az egyensúlyt.
Azért sem engedem, hogy ez befolyásoljon, megírok pár sort a boldogabb fejezetből.

Pénteken megnéztük a Streedance2-t, imádtam a táncokat, a történet említésre nem is méltó, de én nem is azért mentem, hogy könnyeket hullajtsak a balsorsú hősnő vagy a nyugalmazott katonatiszt és gyengéd francia unokahúga sorsán, hanem hogy a gyomromban érezzem a zenét. Hogy él. És a táncot. Imádok táncot nézni. Másokat táncolni látni. Olyan, mintha én is táncolnék velük. Én egy utánzóművész vagyok, amikor más mozdulatait látom, a testem lemásolja és megtanulja, jobban, mintha tanulnám. De persze nem fogok breakelni, sem salsázni, sem akrobatikázni.

szári ami nem rajtam van mert olyat sosem tennék(fel ide)

A könyv egyszerűen fantasztikus volt. Régen voltam ennyire lelkes olvasó. Mert minden este hajnalig olvasok, míg más a facebookon nem csinál semmit, de úgy néz ki, mint aki igen, és ez a könyv letehetetlen. Születésnapomra kaptam ebookolvasót(írd be nyugodtan a gugliba, nem hiszem, hogy rajtam kívül más is ilyesmire vágyna) és feltöltöttem rá egy csomó könyvet, elsőnek Anna Gavalda Együtt lehetnénk című csodás, remek, blablablabla mindenféle pozitív jelzővel ellátott regényét és ki is olvastam kb egy órával ezelőtt. Nem sírtam rajta, ja és ez most spoiler, de nem érdekel, nem mindegy? Úgysem olvas más, csak én. Szóval minden jó, ha jó a vége, és ennek jó, és imádtam a csökönyös nagyi karakterét és Camille-ét, aki rajzol, és sovány és imádnivaló, és a bolondos de egyszerű szakácsét, és a még bolondosabb Philouról meg önmagam jutott eszembe. Mert ma megint bolond voltam. Bementem a tescoba(figyelem, itt termékmegjelenítés található...) a gyönyörű zöld és lila kendőmben(egyesek szerint esőkabát, mások szerint függöny) és mivel hosszú, és mivel adott egy azaz egy darab tök dilis nőszemély, plusz egy fél, aki forgatja a szemét a nővére marhaságain, szóval bementem úgy hogy a kendőt szárinak tekertem körbe magamon, kb úgy, ahogy a képen van, de azért annál kicsit egyszerűbben. Na mostanra talán már fent van a napiszaron. Halálosan jól szórakoztam, egyszerűen nincs olyan, hogy ciki. Bocsánat, van, csak nem ma. Le lettem fotózva. Hurrá.

A hangokból ítélve kibékültek. Na már csak azt nem értem, minek kell ahhoz összeveszni, hogy kibékülhessenek.

Ahh, felnőttek, ezt én nem érthetem.

'estét.