Ugrás a fő tartalomra

Ide valami káromkodást képzelj. Ha magyar vagy, többet is.

Ma olyan boldog bejegyzést írtam volna, még rímeket is akartam költeni és beszélni a legutóbb olvasott könyvről, amit egy órája fejeztem be, meg a marha asztmámról, amit nem tudok kinőni, meg a mozifilmről, amit pénteken láttam, jól meg is kritizáltam, és úgy alapjában véve is akartam írni arról, ahogy most látom a dolgokat. Olyan pozitívan.
Igen, azt mondom írtam volna, vagyishogy nem írok, mert anyáék elrontották a hangulatot. Ismerős momentum, bár egy ideje már béke honolt a fedélzeten. Utálom, amikor én mindigeznek, meg amikor te soháznak, aztán engednek az ellenállhatatlan késztetésnek, és előveszik az én megmondtam, de..., meg az a gyerek kifejezéseket és szókapcsolatokat, boldoggá tesz, ahányszor hallom. Nem értem, miért mindig anya sír. Apa nem sír. Ez felborítja az egyensúlyt.
Azért sem engedem, hogy ez befolyásoljon, megírok pár sort a boldogabb fejezetből.
Pénteken megnéztük a Streedance2-t, imádtam a táncokat, a történet említésre nem is méltó, de én nem is azért mentem, hogy könnyeket hullajtsak a balsorsú hősnő vagy a nyugalmazott katonatiszt és gyengéd francia unokahúga sorsán, hanem hogy a gyomromban érezzem a zenét. Hogy él. És a táncot. Imádok táncot nézni. Másokat táncolni látni. Olyan, mintha én is táncolnék velük. Én egy utánzóművész vagyok, amikor más mozdulatait látom, a testem lemásolja és megtanulja, jobban, mintha tanulnám. De persze nem fogok breakelni, sem salsázni, sem akrobatikázni.
szári ami nem rajtam van mert olyat sosem tennék(fel ide)
A könyv egyszerűen fantasztikus volt. Régen voltam ennyire lelkes olvasó. Mert minden este hajnalig olvasok, míg más a facebookon nem csinál semmit, de úgy néz ki, mint aki igen, és ez a könyv letehetetlen. Születésnapomra kaptam ebookolvasót(írd be nyugodtan a gugliba, nem hiszem, hogy rajtam kívül más is ilyesmire vágyna) és feltöltöttem rá egy csomó könyvet, elsőnek Anna Gavalda Együtt lehetnénk című csodás, remek, blablablabla mindenféle pozitív jelzővel ellátott regényét és ki is olvastam kb egy órával ezelőtt. Nem sírtam rajta, ja és ez most spoiler, de nem érdekel, nem mindegy? Úgysem olvas más, csak én. Szóval minden jó, ha jó a vége, és ennek jó, és imádtam a csökönyös nagyi karakterét és Camille-ét, aki rajzol, és sovány és imádnivaló, és a bolondos de egyszerű szakácsét, és a még bolondosabb Philouról meg önmagam jutott eszembe. Mert ma megint bolond voltam. Bementem a tescoba(figyelem, itt termékmegjelenítés található...) a gyönyörű zöld és lila kendőmben(egyesek szerint esőkabát, mások szerint függöny) és mivel hosszú, és mivel adott egy azaz egy darab tök dilis nőszemély, plusz egy fél, aki forgatja a szemét a nővére marhaságain, szóval bementem úgy hogy a kendőt szárinak tekertem körbe magamon, kb úgy, ahogy a képen van, de azért annál kicsit egyszerűbben. Na mostanra talán már fent van a napiszaron. Halálosan jól szórakoztam, egyszerűen nincs olyan, hogy ciki. Bocsánat, van, csak nem ma. Le lettem fotózva. Hurrá.
A hangokból ítélve kibékültek. Na már csak azt nem értem, minek kell ahhoz összeveszni, hogy kibékülhessenek.
Ahh, felnőttek, ezt én nem érthetem.
'estét.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A háznak emberi érzései vannak.

Ahogy ülök a kádban térdtől kilógó lábakkal és nézem a nulladik órát a mosógép tetején heverő laptopról, egy másik fürdőszoba sírni kezd. Kinyúlok és leállítom a filmet, de csak másodikra megy. Olyan nagyon hallani akarom, hogy mi történik, mert ismeretlen érzéseket vélek felfedezni ebben a házban, amiről az első nyelvvizsga óta kötelezően azt kellene gondolnom, hogy idegen és egymással nem határos. Tényleg szipog valaki, aztán tölt egy pohár vizet, köhög, iszik és megszűnik az érzékelhető jelenlét. Tegnap elromlott a belépetőrendszer, a héten sokadszorra, és kilenc után csekély reménnyel ácsorogtam a bejárat előtt, mert a ház ilyenkor alszik, aztán valaki mégis meglátott a torz üveg mögül. Kérdezte, hogy miért nem engedtem be magam, én meg a valóság számára elemezhető részével magyaráztam a kulcstalanságot, szóval hogy elvesztette a család, pedig nyilván nem, kérdezte, hogy miért nem kérem el a szomszédaimtól, ide is egy alternatív-valóságosat válaszoltam, éspedig azt, hogy mindkettő...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Működési terv

Az életem király. Van ösztöndíjam, egy zöld albérletem, amit én fizetek, és ahonnan reggelente az egész Kőszegi-hegység látszik, és a naplemente is, van egy galambszaros erkélye, de az attól még egy erkély, és egy időre az enyém, és a lakásom tiszta, legfeljebb a kukát kellene kivinnem, mert túl kicsit vásároltam, és mindig előbb telik be, mint hogy kiélvezhetném az üres kuka látványát, viszont ugye illik a búzafű-zöld falamhoz. Az ágyam puha és a takaróhuzatom olyan csíkos, amilyenje a svédeknek és a Szombathelyhez hasonlóan hideg helyen élő embereknek illik hogy legyen, tehát vékony kék és fehér. A konyhaszekrényemben egy bontatlan és egy bontott Amaretti, és jut hely más édességeknek is, sőt valószínűleg pénzem is lesz, hogy pótoljam, ha elfogyott. Van egy laptopom teleragasztva olyan matricákkal, amik csak a műanyagot fedik, az érdeklődési köreimet nem, viszont megbékéltem vele, hogy nem itt fejezzem ki önmagam. A nyáron azt hittem, hogy tönkre fog menni, de nem, én annyira szere...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Estimese

A baj az, hogy a szél mindig fúj. Tegnap is fújt. Fújt engem, őt és őt is, a fákat és a vizet és a hajamat és én ezt nem szeretem. Minden körülötte forog. A levegő is. Mondjuk nincs is más választása. Erőszakos és kíváncsi. Látod, már megint itt van és a szoknyám alatt kutat. Kizártak az erkélyre. Egyszál semmiben. Megértem őket: én sem hagynám, hogy más tartsa a gyertyát. Így viszont engem cirógat a szeptemberi szél szörnyű, hűvös ujjaival. Undorító. Mintha egy láthatatlan szatír ujjai járnának pucér végtagjaimon. Hess, el innen, keresetlen esti látogató! Lemászok. Már rég elfelejtették, hogy én is itt vagyok. Nem ácsorgok az erkélyen; lemásztam. Le én, mint a szélvész. Mint a gondolat. A főtérre megyek, beülök a kedvenc kávézómba, és a szoknya alatt csak önmagamat lelni, semmi mást. Fizetnem nem kell, ez az én asztalom, az én pincérem, az én számlám. Egyszer talán majd kiváltom magam az évszázadok óta halmozódó kávéscsészékből. Ha lesznek unokáim, főznek nekem kávét és tologatják...
1 megjegyzés
Olvasok tovább