itt ülnek a botok és engem néznek

egy gigászi logikai csavar található a magamról alkotott képemben, amiből még sokszori hangos és feleslegesnek tűnő elemzési kísérletek után sem sikerült kikeverednem, hiába szólt végig Mozart Rondo Alla Turcája(jól gondolom, hogy ez a török induló?). a fodrásztól az endokrinológusig mindenki érintett a kérdésben, hogy a szüleimet már ne is említsem. fontos identitáskrízisemről lesz tehát szó a továbbiakban.

életem huszonkettedik évét taposom, és ez az az év, amelyben először megfordult a fejemben, abban a zavarosban, a nemváltoztató műtét gondolata. nyilván csupán elméleti felvetés, hiszen szexualitásom nem indokolja, és nem érzem magam női testbe zárt lelki férfinak sem. ugyan most foglalkoztat a dolognak ez a fizikai és kétségkívül drasztikus oldala először, belső indíttatása már régóta kering a koponyám sötét falai közt. egy amerikai irodalom előadás alatt verset írtam belőle, de nem érzem elégnek annak a versnek a skiccszerű hanyagságát a téma összetettségéhez képest.

képtelen ideáim egyike, hogy férfinak lenni könnyebb lenne. valamiért, pontosabban megfigyeléseim szerint a férfiak rendelkeznek azon tulajdonságokkal, amelyek az életet elviselhetőbbé teszik a társas lények számára. többé-kevésbé félek, hogy egyszer valaki lerombolja az e témában egyetlen reményemnek tekinthető hitemet, miszerint a férfiak férfiasak. ez számomra azt jelenti, hogy együttműködésre képesek, nem féltékenyek, képesek kikapcsolni, élvezni az életet, elviselik egymás társaságát, nem labirintust látnak, amikor problémába ütköznek, és ezekhez hasonló idealisztikus elképzelések. nyilván nem lehet senki tökéletes, tehát ezt nem úgy értem, hogy minden férfiszemély tartalmazza ezeket és ezeknek még varázslatosabb változatait, hanem inkább általános hozzáállás tekintetében, ha tetszik csoportos viselkedésüket figyelve jutottam ilyen következtetésekre.

no a nők megfigyelésekor nem pont ezeket az általános csoportos tendenciákat észleltem. igazán nem gondolom, hogy minden női csoport, legyen az baráti társaság vagy egy esetleges és véletlenszerűen összekerült RubintRéka-edzőtábori lányszövetség elvetemült, és persze ha az, akkor sem minden pillanatban. azonban ha újra áteshetnék a születés csodáján, nagy eséllyel a férfiak táborát erősíteném, ha már így gyúrogatunk.

azért mondom, hogy nagy eséllyel, mert a nőkhöz tartozni egyet jelent a férfiakhoz tartozás bizonytalan lehetőségével, amit mégiscsak jobban szeretnék, mint esetleges újjászületett énemmel férfiként a nők között társ után kutatni. leírva és átgondolva ez úgy hangzik, mintha elégedett lennék egy férfi-Lili oldalán….úgy nagyjából életem végéig. ó, micsoda egyedi gondolat; azt mondja, hogy maximalista, azt mondja, hogy csak önmagát tudja elviselni(nem igaz), azt mondja, született önvezető(ugyan, több klónommal hajlandó lennék kooperálni), egyéni vállalkozó, magányos farkas, hát nincs új a nap alatt. rémisztően átlagos megoldás egy sajnos nagyon átlagos problémára, ugyanis már nem áltatom magam azzal, hogy egyedül én vagyok zavaros. ez egyébként a fejlődés jele, tekintve, hogy évekkel ezelőtt meg voltam győződve róla, hogy ami velem történik (a nagy semmi kacifántosan megfogalmazva), az soha mással, és biztos nem is fog.

ha az élet csak a szerelemből állna, kezet fognék a nőkkel, és ott színeskednék és bohóckodnék

köztük, amíg meg nem találom a másik falkából a nekem valót. HA. de. ez nem ilyen egyszerű.

Timer (2010)

a Timer, azaz Szerelemóra című, egyébként YouTube-on fellelhető remekműből, még ha fikció is, levonható a következtetés, hogy a szerelem nem biztos, hogy ott és akkor talál rád, amikor számítasz rá. sőt, nagy eséllyel, nem foglalkozva az igaz szerelem-nagy Ő-hányan is vannak felháborítóan izgalmas kérdéskörével, életed második felében jön el, addig azonban ki kell bírnod. kinek hogy, de az biztos, hogy sok barátra szükséged lesz, mert ha seggfej az illető, vállak kellenek, amiket nedvesre ölelhetsz és pótágyak, amiken a félresikerült kis Ő miatt alszol majd, meg telefonszámok, amiket hajnalok hajnalán tárcsázva autó kerül a hátsód alá, szájak, amik azt mondják, amit hallani akarsz, és olyanok, amiktől az utálatos, de igaz mondatokat kapod, és egy rakás közhelyesnek tűnő, de szükségszerű és szeretnivaló dolog.

az embernek barátokra van szüksége. nekem barátokra van szükségem. ez az, ami akkorát nyom a latban, hogy megfordult a fejemben a nemváltoztatás tényleg ostoba gondolata. a nők között nem találom a helyem. azt hiszem, hogy nem különbözök harsogóan tőlük. testileg biztosan nem.

korábban többször mondtam, hogy nem szeretem a nőket. mármint egyáltalán. hogy úgy egészében a női nemet utálom. ez így ebben a formában elhamarkodott, ráadásul roppant tiszteletlen kijelentés, hiszen számos nő közel áll hozzám, ráadásul életem legfontosabb szereplői főleg közülük kerülnek ki. édesanyám, a húgom, a nővérem, a keresztanyukám, a nagynéném és a nagyanyáim nők, és soha nem mondták, hogy utálnák bennem a nőt. ettől persze utálhatom másban, de butaság, belátom, hogy ilyen szegényesen fogalmaztam meg a gondolataim. a nőkben, sok nőben, sok női társaságban nem kedvelem a tapasztalt társas viselkedésüket. kész rejtély, vajon csak belsősként látom-e, hogy a férfiak itt különbek igazán a nőktől. azt mondtam, írtam, hogy nem szívesen rántanám le a leplet, de valójában kíváncsi vagyok, hogy a férfiak tényleg összetartóbbak-e, mint mi, nők. igen, én is. ha a férfiaknak a szociális viselkedését említem, ugyanitt a nők antiszociális viselkedését kell elemeznem. lehet, hogy sok nő hasonló, mint én. önző. egocentrikus. ösztönlény. összetett. mindegy is. önmagamat utáltam bennük, amíg így hívtam az érzéseimet.

én számukra a vetélytárs vagyok, akitől félnek, mert biztos elcsavarom a nagy Ő, a kis Ő vagy a közepes Ő fejét. mindig szomorú leszek, mert talán a tapasztalatlanságom miatt, de jelen elveim szerint ha nagyon akarnám, ha mindenestől magaménak szeretném, akkor sem csábítanám el más barátját. ezt csak úgy merem leírni, hogy hozzáteszem, eddig még nem tette próbára az elszántságomat senki, talán az elővigyázatosságomnak köszönhetően is. elhatároztam, és igazán ezt sem esik nehezemre betartani, hogy kerüljem, mert félek, hogy egyszer rosszul sülne el, hogy a körülöttem lévők párjaival nagyokat beszélgessek. úgy szeretnék élni, még ha végül emiatt egyedül is, hogy egy nő előtt se kelljen lehajtott fejjel oldalaznom. hála mindezeknek kerülöm a párokat, mint a veszett kutyát, bár szerintem ők is kerülnek engem, mert egyedül vagyok, nem mintha két pár ne alakíthatna ki sékszpírien bonyolult szerelmi háromszögeket.

ezen kívül a protektív magabiztosságom sokféle valótlanra enged következtetni, többek között talán arra is, hogy jobbnak gondolom magam náluk, és bár nem mondom, hogy „holott ellenkezőleg”, de egyenrangú félnek tekintem a személyiségük miatt más kategóriába át nem sorolt nőtársaimat. sajnos szeretem őket. magamat nagyon szeretem, így őket is kell szeretnem.

azt hiszem, hogy nem ítélem el azokat, akik nem vallják az elveimet, főleg az említett kétségeimnek köszönhetően, és mert ez az én életem, az meg az övék. viszont ha ez az enyém, akkor legyen olyan, amilyennek én akarom, és én szeretném, ha szeretnének, de azt nőként talán soha nem fogom elérni. sok értelmes nő van, sok imádnivalóan nagylelkű és önzetlen teremtés, akik igazán tudnak osztozni, és itt nem a férfiakra gondolok, hanem a közösségi érzésre, amiért érdemes nőnek maradnom, és büszkének lennem rájuk, mert bár nem feltétlenül világvezetőként és hordába verődve, de ők azok a nők, akik előbbre viszik az embereket. olyan jó lenne, ha egy lehetnék közülük, de egyelőre nem tudom, hova tartozom. itt harsogom a bonyolult elveimet, de hogy egy valóban és szívszakasztóan kényes helyzetben mit lépnék, azt nem tudhatom.

sok új és az etika témakörébe tartozó kérdés ugrabugrál a fejemben és altruizmus és feladás és hősiesség és butaság, de mielőtt elméleti életművész lennék, megnyugtatom háborgó lelki világom és azokat, akikben esetleg felmerült, hogy Lizander, Líviusz vagy Lipót képében jelenek majd meg a diplomaosztón. nem állok át és nem lesz itt semmiféle coming out, de tudjátok, lányok, amikor nincs velem az Emma, átkozottul tudtok hiányozni, és mivel ti nem vagytok, a nálatok sokkal előnyösebbnek tartott férfiakkal próbálok barátságot kötni, ami igazán nagy kalamajkákhoz vezet, és én nem szeretem a kalamajkákat. ha a nőkben a barátaimat, a férfiakban a potenciális társamat látnám csupán, mindenkinek sokkal egyszerűbb lenne.