Végállomás

Márciusban az emberek sietnek a napra.

Én is sietek.

Dörömböl a zene a fülemben, amíg a metróra várok.

Utálom, ha bámulnak.

Érzem, hogy bizserget.

Feláll a hátamon tőle a szőr.

Hátranézek.

Egy törpe gonosz pillantásokat lövell felém az anyja kezét szorongatva.

Fújok egyet, bár már senki sem hallja az érkező szerelvény csikorgásának kakofóniájában.

Fellök egy szagos müge.

Mellettem egy kenguruból üvöltés tör fel, majd feltűnik egy kéz és rövid úton bedugaszolja a zsenge szopránt egy szuperhősös cumival.

Remek.

Ezek szerint már divatban van, hogy ellenkező neműnek nevelik a gyereket.

Fék, nyögések, testek egymásnak, illatok egész orgiája ingereli a szaglóhámom.

A Deák tér következik. Végállomás. Kérjük kedves utasainkat, hogy hagyják el a vonatot és figyelmeztessék erre utastársaikat is.

Valaki a bakancsomra tapos a nagy sietségben, hogy kiérjen a napra.

Mint egy gyík.

Anyám kertje tele van ilyenekkel.

Mind kövérek és lusták.

Ők is.

Éreztem azon a pillanatnyi érintésen, ami kivasalta az összes lábujjamat.

Hiába próbálok kijutni, nem megy a tömeg.

Le fogom késni azt a rohadt előadást.

Végre valahára kipréseli magát az előttem ácsorgó türelmetlen, cekkeres nagyi is.

Követem, de majdnem elbotlok egy nagy kupac ruhában.

A metrókocsi üres.

Hallom, hogy jön a láthatósági mellénybe burkolt közmunkás és tudom, hogy ki akar tessékelni innen.

Ami azt illeti, én sem így terveztem.

De akárki akármit mond, ez itt egy ájult nőszemély, akin végigment egy egész szerelvénnyi bunkó városi és senki meg sem nézte, hogy él-e még.

Hé! Nem hallotta? Le kell szállni! Végállomás!

Megyek már.

Dühös vagyok.

Ekkora rohadékot...

Hú de baromi könnyű egy nő.

Vagy lány.

Vagy valaki.

Miközben az idegesítően csámcsogó málészáj végigpillant az üresen tátongó székeken, én kicipelem ezt a szerencsétlent.

Biztos rohama van.

Még egy ilyen ostobát nem hordott a hátán a föld.

Nem is vagyok orvos.

Azt sem tudom, ki ez.

Egyáltalán mit kezdjek vele?

Itt hagyjam?

Na persze.

Ilyet csak egy utolsó szemétláda csinál.

Szuper.

A legközelebbi kórház negyed óra innen.

Letolom a fejhallgatót a fülemről és csekkolom a pulzusát.

Még él.

Lélegzik, de ájult.

Talán húsz lehet.

Vagy talán annyi sem.

Fejhallgató vissza, könnyedén felemelem, és célba veszem a kijáratot.

Ha eddig utáltam a bámulást, nem most jött el az ideje, hogy megszeressem.

Egy kiskrapek ujjal mutogat, a jegyellenőr disznó röhögése a mozgólépcsőig kísér és a villamosra várva hiába állok a napon és fűt egy másik ember melege, tucatnyi ember gyanakvó pillantása sikeresen lehűti a hangulatot.

Lőttek az előadásnak.

Baromi bosszús vagyok megint.

Egy nő nem akar felengedni a villamosra, mert fél attól, amit viszek.

Ez csak egy lány!

Ez nem csak egy lány. Ide nem hozhat fel mosdatlan és részeg akárkiket!

Megszorítom az ölemben lógó öntudatlan testet és nem állok nekimagyarázkodni.

A fenébe, hiszen az összes átlépett rajta.

Attól félek, kicsin múlt, hogy én is átlépjek rajta.

Tudom, hogy rajtam is ugyanúgy átléptek volna.

Valami okos ember azt mondta erről, hogy ez a tömeg.

Nem veszek tudomást a tömeggel jócskán felszerelt tömeg lányáról és átnyomakodok a villamoson.

Senki nem áll fel.

Nem vagyok terhes.

Nem vagyok idős.

Nincs üvöltő prücsök a jobbomon.

Illetve van, de az nem az enyém.

Minek felállni.

Szégyentől vörös az arcom, majd a frissen magára talált dühtől.

A lány súlya, bár kezdetben könnyűnek találtam, mostanra már liszteszsákká nőtte ki magát.

Négy megálló múlva már izzadok a melegtől és az erőlködéstől.

A Szent Jánosnál leszállás közben belénk, vagy méginkább belém jön egy kis gyáva alfa és megvetően sziszegi a nemlétező bajusza alatt nekem, mint gyenge célpontnak, hogy cigány...

Kár, hogy tele a kezem.

Azaz kár, de most talán mégsem.

Kár inkább az, hogy rajtam van a fejhallgató.

Nem vagyok benne biztos, mert nem hallottam tisztán, de az akcentusa alapján úgy gondolom, fajtámbéli.

Szégyen a népnek.

Szégyen nekem.

Már csak néhány perc.

A zebrán, amit hiába ékesítettek közlekedési lámpákkal, sikertelenül próbálok átjutni.

Mellém sétál egy gyönyörű lány, mire a kocsisor hatalmas fékcsikorgás kíséretében haptákban várja, hogy átsétáljon.

Rám mosolyog és átsétál.

Követem.

A csomagom még mindig kába, és bár bizton állíthatom, hogy nem evett, mióta felemeltem, a karjaim remegése már jelzi, hogy nem vagyok elég erős.

Vajon mi lett volna, ha ott hagyom?

Bosszúsan sóhajtva nehézkesen bevánszorgok a mentőbejáraton.

Az ügyeletes közönyösen néz ránk és kéri a beteg egészségügyi papírjait.

Rohadtul nem tudom, hol vannak az egészségügyi papírjai.

Tébékártya?

Nincs.

A számát sem tudja?

Honnan tudnám.

Kérek egy hordágyat.

Valamit.

Bármit.

Széket.

Tökmindegy.

Sürgősségi a folyosó végén jobbra.

Köszönés nélkül magára hagyom a messzemenőkig segítőkész köpenyest bajszost és a folyosó végén balra fordulok, mert már jártam itt és ismerem a jobb és bal kezem közti különbséget, még ha így tele is vannak, mint most.

Leteszem a lányt az egyik piszkos műanyagszékre és bekopogok az ügyelet ajtaján.

Nem jön ki senki.

Két óra múlva, amikor már többször dörömböltem, kifárad egy elgyötört arcú éktelenül elhízott köpenyes és ígéri, hogy ellátják a 'barátnőmet'.

Azzal már nem is vesztegetem az időt, hogy elmagyarázzam neki, mi történt.

Amikor a nevét kérdezik, bediktálom anyámét, de aztán rájövök, hogy a rendszer bizonyára kidobná, hogy két éve halott, így a húgom nevére módosítom az elképzelést.

A köpenyes két asztmás fújtatás között közli velem, hogy a húgom kómában van.

Felveszi a kagylót és rendel neki egy hordágyat.

Az asszisztensek kihámozzák a gyűrött ruháiból és sovány testét egyenköpenybe burkolják.

Nem mondják, hogy forduljak el, de nem is bírom sokáig nézni.

Olyan, mintha egy halott testét nézném, pedig tudom, hogy él.

A doktorcetlivel ellátott köpenyes fáradtan megró, amiért nem jöttem előbb.

Én csak megvonom a vállamat.

Jöttem, amint tudtam.

Az előadásnak vége, mire visszaérek.

A délután lassan estébe fordul, de a nap utolsó sugarai még látják, ahogy visszalököm a fejhallgatót a fejemre és maximumra állítom a zenét.

Tudom, hogy ez nem megoldás.

És akkor mi van?

Addig, amíg fel nem ébred és jobbat nem találok, talán ez is megteszi.