http://www.dodosmusic.net/-ezt feltétlenül nyomd be és kezdj bele abba a 2 számból álló playlistnek, ami jobb oldalt található:)
Vidám dolgokat kell írnom, hogy az óriásplakátra kívánkozó csöppnyi barátomnak felfelé húzódjon a szája szeglete. Lássuk csak, gondolkodom.
Szóval akkor most mesét mondok.
Volt egyszer egy hercegnő. Nem, nem hercegnő, inkább különc manó. Szóval volt egyszer egy különc manó, aki nagyon egyedül érezte magát. Eleinte nem voltak barátai, akik voltak, azok sem igazi barátok, csak valami barátféleségek voltak. Szeretett volna egy legjobb barátnőt. Iskolát váltott és lett egy legjobb barátnője, akiről aztán kiderült, hogy nem az a tipikus legjobb barátnő-típus. Inkább hagyta az egészet, rájött, hogy marhaság olyasmit keresni, ami vagy van, vagy nincs. Aztán körülnézett, rájött, hogy mégsem, mert olyanja mindenkinek van. Akkor megint rá kellett jönnie, hogy nem nyitja ki eléggé a szemét. Hiszen ott a húga, aki kicsit lökött és magasabb ugyan nála, de azért az esetek többségében mégis jobban megérti, mint bárki más. Akkor megnyugodott, mert biztonságban érezte magát, és tudta, hogy ha más nem is, a húga mindig ott lesz neki, szegény ugyanis, lévén hogy a különc manó húga, kénytelen volt egy háztartásban tartózkodni a manóval és ilyenkor elkerülhetetlen a kommunikáció. Szóval lett egy legjobb barátnője, pici lelkébe béke költözött és csak teltek, múltak az évek.... Egyszer aztán a különc manó felnőtt, és megint körülnézett. Tudta, hogy furcsa lesz, de azért körülnézett. És csodák csodája, a vele egykorúak már megint olyan nagyon megváltoztak. Mindenki olyan....nagy lett. És csúnyán beszélt. És még más is változott; a manók párba rendeződtek. Nem értette ezt az idegen viselkedésformát, mert még nem tudta, milyen jó is az-valakivel megosztani magad. A párok változtak, időnként egy-egy manó egyedül maradt és olyankor többnyire sít és nyavalygott, vissza akarta kapni a párját vagy szerezni egy újat. A manó csak felvonta a szemöldökét, de nem értette, mi olyan elképesztő ezekben a párosokban. Mindenki ábrándozott és sóhajtozott, egy idő után már csak azért is részt akart venni a játékban, mert mások azt mondták, jó. Szeretett volna ő is egy párt. Hogy ne lógjon ki annyira a sorból. Hogy rájöjjön végre, mit esznek azok a bolondok ebben az új divatban. De nem jött neki össze, az apja láttán a legtöbben megriadtak. Nem értette, miért. Hiszen az apja olyan kedves és aranyos, mindent megad neki. Szereti őt. Egyszerűen nem értette. Még próbálkozott egy darabig, körülnézett Onlineföldén is, de csak nagyokat koppant aztán megunta már, hogy mindig kék a feneke, így onnan is kiszállt. De aztán hiába hagyta abba és mondogatta, hogy ééén aztán neeem, meg ééén aztán soha....!, attól még benne motoszkált, hogy ez így nincs jól, mégiscsak kéne találni valakit, aztán a családja is elkezdte mondogatni. Célozgattak(és találtak is), emlegették, érdeklődtek és tudni akarták, miért nincs még párja amikor mindenki másnak már volt vagy száz. Egyszer aztán megunta, majdnem össze is jött valakivel, de aztán szerencsére időben észrevette, hogy csak azért tenné, mert mások azt mondták meg ezt mondták, és hogy ez nem rá vallana. Egy igazi különc manó ilyet nem csinál. Úgyhogy hagyta a fenébe az egész párkereső projektet, mindenestől kukázta a romantikus elképzeléseit és döntött. Itt aztán neki senki nem fogja megmondani, mi a normális. Normális? Na de kérem, hiszen olyan nincs is! És akkor neki akarja bárki bemesélni, hogy érdemes egy nemlétező és soha nem is létezett kategóriába bekerülni? Na nem.
Szóval a különc manó immáron szilárd elhatározással és teljes függetlenséggel élte világát, nem hiányzott neki a meg nem tapasztalt tökéletesség, sem a ki nem próbált és divatból soha ki nem menő játék, mait a többiek immáron profi szinten űztek.
Aztán vége lett még egy évnek, és a a legtöbben már annyiszor cseréltek párt, hogy nem is tudta számon tartani, ő meg még mindig csak szólózott. Vége lett az évnek, a nyár meg elkezdődött, és aztán egyszercsak minden megváltozott. Találkozott valakivel, akivel szívesen megosztotta magát, és egy ideig úgy érezte magát, mint a mesében. Nem gondolt olyasmikre, mint hogy "egyszer vége lesz", meg hogy ez fura, és új, és arra sem gondolt, hogy de jó, akkor most végre én is, sem a többi párossal nem hasonlítgatta magát, sőt még a normálisak táborához sem csatlakozott, pedig megtehette volna. Csak annak örült, hogy hogy talált valakit, akinek végre ő is párja lehet, még ha rövid időre is, és rájött, hogy ezért simán megérte annyit várni. Sőt. Szerencsésnek érezte magát és nem aggódott, nem kesergett, csak egyszerűen tudta, hogy ez jó és kész. Azóta, hogy tudja, mit veszített azzal, hogy nem keresett kitartóbban, már egy kicsit nehezebb a dolga, azonban ezt az érzést legyőzi az a másik gondolat, miszerint érdemes várni, és mivel leginkább optimista hajlamokkal rendelkezik, nem adja át magát a hiányérzetnek és az erős késztetésnek, hogy újra párt találjon, egyszerűen vár. Mert végül úgyis történik valami. Ha más nem is, a világvége egyszer úgyis beüt, az élet pedig túl rövid ahhoz, hogy keseregve töltse.
Vége.
Remélem, csöppnyi barátom fiatal korom ellenére elhiszi mindezeket, egy kicsit elmosolyodik és körülnéz, és rájön azokra, amikre a különc manó már rájött. Mert az élet minden hibájával együtt is túl izgalmas ahhoz, hogy ne figyeljek játék közben....
Köszönöm, hogy elolvastad!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése