A mai bejegyzésem már nagyon régóta várat magára, most viszont, hogy nekiálltam megírni....rájöttem, hogy fázok. Úgyhogy megyek, és felveszek egy pulcsit, mert nem akarom zsepin keresztül nézni a billentyűzetet.
Na, ez is megvolt.Most, hogy már melegben ülök, bátran nekifeküdhetek a szavak tengerének.
Az elmúlt hetek nem voltak sem nehezek, sem unalmasak, az egyetlen problémám múlt héten akadt. Elkezdett fájni a lábfejem. Először csak egy pirinyót, nem is vettem észre. Aztán jobban és végül annyira, hogy abba sem hagyta, alig tudtam rálépni a jobb lábamra. Ilyenkor az ember arra gondol, hogy biztos csak egy kis Fastumra vagy Voltarenre éhezik az a buta láb, de hiába adtam neki, az csak fügét mutatott, zabálta a krémet ás fájt tovább.... megkérdeztem a tesitanáromat, aki természetgyógyászattal is foglalkozik, és ő mondott nekem egy csomó okos dolgot. Még sírtam is. Pedig amúgy nem szeretek emberek előtt sírni.
Azt mondta, ez nem fizikai eredetű. Ez mind amiatt van, hogy nem beszélek és magamba fojtom a problémákat, nem mondom ki, amit szeretnék és hagyom, hogy azt higgyék, minden rendben van. És igaza volt. Mert meg akarok felelni mindenkinek, és a súly a hátamról lecsúszik a lábamra. Azt mondta, *jak a világra! Hát akkor LET'S DO IT! Azóta volt két nagy veszekedésem apával. Nem hagytam magam, nem kamaszos dacból, hanem azért, hogy ne ragadjon benne a fejemben, amit ki kell mondanom. Harcoltam azért, amit gondoltam. És jó érzés volt. Mondjuk apával nehéz vitatkozni, mert ő nagyon jó szópárbajban, mindenre van válasza, és neki mindig igaza van, ha pedig nem, akkor életbe lép az első számú szabály. De utána felfrissültem, mert nem maradt bennem magamban motyogni való és átkozódás sem.
Az, hogy ez megtörtént, köszönhető legfőképpen anyának és mamának.
Anyának azért, mert nem hallgatott meg és nem figyelt rám. Hiába kezdem el mondani valamit, ő kiment a helyiségből vagy elkezdett mással vagy másról beszélni. Ez számomra bántó. Nem azt mondom, hogy mindig, de elég sokszor előfordult mostanában. Amióta beszélek, mármint kibeszélek, rájött, hogy ez így nem jó, és próbálkozik. De az még nem elég. Nincs legjobb barátnőm. Nincs lelki szemetesládám. Olyan nagy kérés az, hogy meghallgasson időnként? Nem is akarok olyan dolgokat elmondani neki, ami.....á, mindegy, nem számít, mit nem akarok neki elmondani, ha nem figyel és végül semmit nem mondok, mert nem hagyja.
A másik a mama. Beteg. Nagyon. A francba, amíg rosszul volt és fájdalmai voltak, annyira megsértett, hogy képtelen vagyok neki elnézni, mert még soha senki nem mondott nekem olyanokat, amiket ő. Sírtam. Mert ez nem jó. Tudom, hogy azért mondta, mert neki rossz, de legszívesebben befogtam volna a fülemet, csak hogy ne kelljen hallanom, amit mond. Jobban tettem volna, ha azt teszem. Mert akkor most nem lenne bennem rossz érzés, amikor felhívom és beszélek vele, vagy meglátogatom. Nem húzhatom fel az orromat és nem sértődhetek meg rá, mert lehet, hogy nem lenne elég időm, hogy kibéküljek vele. Nem tudom, mennyi időm van egyáltalán bármire. Amíg egészséges volt, mondott durva és bántó dolgokat, de tudtuk, hogy ez benne van a pakliban, és nem is néztük el neki, mert ilyen a természete. Most, hogy van ez a baj, nem tudom, hogy kezeljem, ahogy a család sem. Nehéz eldönteni, meddig van ő és meddig a betegsége.
Anyának a legrosszabb. Mert neki is mondott csúnya dolgokat, átvágta és megbántotta, most mégis úgy kell tennie, mintha semmi nem történt volna. Pedig mi tudjuk, hogy igenis történt. És ha a mama már nem lesz, anyának megszakad a szíve, mert rosszban voltak. Nem szívesen lennék a helyében. De a magaméban sem vagyok szívesen.....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése