Ezt tegnap írtam, a mai egész máshogy nézne ki:)
Már időtlen idők óta nem írtam egy sort sem. Lehet, hogy azt hittétek, elütött a szárnyas istennyila... mindenesetre megnyugtatásul közlöm, hogy nem ez történt. Leginkább csak annyira el vagyok havazva(még most is, kb. este tízkor...), hogy sem netezni, sem írni, sem létezni, se semmi mást nem jutott időm megtenni. Esténként éjfélig olvasok, mert máskor nincs időm, nappal suli és karácsonyi vásár. Tegnap kiraktam a szórólapokat is, amiket csináltam. Majd felteszem ide és a Karácsonyi Vásár facebookos csoportjához is. Meg ne kérdezzétek, miért nem oldalt csináltam egy ostoba csoport helyett...
A Mikulásbulinak is már vagy két hete, arról sem írtam egy árva betűt sem, pedig annyit azért érdemel. Röviden és tömören jó volt, bővebben meg nagyon jó.... lényegében egy kicsit büszke is vagyok magamra(annak ellenére, hogy fennáll annak a lehetősége, hogy nagy égés volt...), hogy az elsők között voltam, akik lementek táncolni, és nem voltam nyuszi. Ha mondjuk tavaly ilyenkor nekem valaki azt mondja, hogy majd pont én fogom rázni a seggem az aula aljában alig hatod magammal, valószínűleg jóízűen nevettem volna rajta, és küldtem volna neki egy beutalót a fehér köpenyesekhez.... Hát, változnak az idők... Talán túl gyorsan is.
A változás megörökítendő csináltam pár képet a bulin, ami egyeseknek egyáltalán nem tetszett, másoknak meg nagyon. Fent vannak a facebookon, legalábbis amin nem lóg ki senkinek semmije és babára ki vannak retusálva. Némi sóhajjal teszem hozzá, hogy közéjük tartozom én is...... ráment egy fél napom, a photoshopom, meg a szemem világa. Miután a képek felkerültek, 150 értesítésem volt, a postaládám kipurcant, mert nem bírta az emilkék növekvő áradatát, és kb. 20 olyan ember jelölt be, akikkel soha a büdös életben nem beszéltem. Na, ennyit a december 2-ről...
Azóta is volt pár jó péntekem(talán még emlékeztek rá, hogy minden péntek pirosbetűs ünnep a naptáramban), több embert öleltem meg három hét alatt, mint amennyit eddig egész életem gyönyörű 16 és fél évében. Azért azt az és fél-t oda kellett tennem... Rájöttem, hogy az ölelés jó dolog. Megölelni valakit olyan, mintha átadnád az energiáidat. Egy furcsa energiacsere, aminek során mindkét fél energiái feltöltődnek. Na, ezen biztos elgondolkodna a fizikatanárom, majd bevágná a virtuális karót az e-ellenőrzőmbe.... Azt nem mondom, hogy sokkal oldottabb vagy közvetlenebb vagyok, de már javuló tendenciát mutatok:) Azért szeretnék megtartani egy bizonyos egyensúlyt. Van, amikor olyan vagyok, mint egy mániás depressziós, egy emó, máskor meg idióta, nevetgélő, káromkodó kamasz. Ezt a részét nem szeretem. Amikor érzem, hogy közönséges vagyok, azt meg egyenesen utálom. Néha még az is előfordul, hogy különlegesnek érzem magam, aztán jól elrontom a dolgot, vagy megteszik helyettem mások. Mindegy, megint terelem a szót.
Kanyarodjunk csak szépen vissza házunk tájékára. Befülelek a nyitott ajtón. Zajt hallok. Hangok. Kiabálásnak tűnik. Nem csak tűnik. Az is. A húgom a téma. Megint.
Állandóan lebukik. Pengeélen táncol, túl nagy tétet játszik meg, cibálja az oroszlán bajszát, nem őszinte. Velem sem. Ez nem tetszik. Én az vagyok vele. Nem mindenben, mert vannak kegyes hazugságok, de a kegyetlen igazságot is kimondom, amikor nem kéri. Apa kiakadt, mint egy ágyrugó. Tanácstalan. Kétségbeesett. A zavarát leginkább azzal leplezi, hogy kiabál. Nem hangosan, inkább a jéghideg, metsző tónusa az, ami ijesztő. Meg a pillantásai. Ahogy megvet, elítél. Csóválja a fejét. Én gondolkodom. Odanyújtanám a kezem a húgomnak, ahogy szoktuk, de apa pillantásától félek. Ha gyerekeim lesznek(mert lesznek, ebben biztos vagyok...), talán én is így fogok viselkedni. Megértem. Nem lehet egyszerű, ha nem tudsz valakiben megbízni, mégis kénytelen vagy rá. De ő nem adja fel, hiába hajtogatja vehemensen minden hasonló esetnél. Annál okosabb, annál jobban szereti húgom és annál sokkal kitartóbb. Na meg ő az apja. Egyébként. Valószínűleg egyszer úgy fel fogja apát idegesíteni az a lány valamivel, hogy apa elkergeti otthonról, aztán indulhatunk a keresésére családostul.
Kicsi család, de olyan....na. Olyan. Vagy nem.....
Már időtlen idők óta nem írtam egy sort sem. Lehet, hogy azt hittétek, elütött a szárnyas istennyila... mindenesetre megnyugtatásul közlöm, hogy nem ez történt. Leginkább csak annyira el vagyok havazva(még most is, kb. este tízkor...), hogy sem netezni, sem írni, sem létezni, se semmi mást nem jutott időm megtenni. Esténként éjfélig olvasok, mert máskor nincs időm, nappal suli és karácsonyi vásár. Tegnap kiraktam a szórólapokat is, amiket csináltam. Majd felteszem ide és a Karácsonyi Vásár facebookos csoportjához is. Meg ne kérdezzétek, miért nem oldalt csináltam egy ostoba csoport helyett...
A Mikulásbulinak is már vagy két hete, arról sem írtam egy árva betűt sem, pedig annyit azért érdemel. Röviden és tömören jó volt, bővebben meg nagyon jó.... lényegében egy kicsit büszke is vagyok magamra(annak ellenére, hogy fennáll annak a lehetősége, hogy nagy égés volt...), hogy az elsők között voltam, akik lementek táncolni, és nem voltam nyuszi. Ha mondjuk tavaly ilyenkor nekem valaki azt mondja, hogy majd pont én fogom rázni a seggem az aula aljában alig hatod magammal, valószínűleg jóízűen nevettem volna rajta, és küldtem volna neki egy beutalót a fehér köpenyesekhez.... Hát, változnak az idők... Talán túl gyorsan is.
A változás megörökítendő csináltam pár képet a bulin, ami egyeseknek egyáltalán nem tetszett, másoknak meg nagyon. Fent vannak a facebookon, legalábbis amin nem lóg ki senkinek semmije és babára ki vannak retusálva. Némi sóhajjal teszem hozzá, hogy közéjük tartozom én is...... ráment egy fél napom, a photoshopom, meg a szemem világa. Miután a képek felkerültek, 150 értesítésem volt, a postaládám kipurcant, mert nem bírta az emilkék növekvő áradatát, és kb. 20 olyan ember jelölt be, akikkel soha a büdös életben nem beszéltem. Na, ennyit a december 2-ről...
Azóta is volt pár jó péntekem(talán még emlékeztek rá, hogy minden péntek pirosbetűs ünnep a naptáramban), több embert öleltem meg három hét alatt, mint amennyit eddig egész életem gyönyörű 16 és fél évében. Azért azt az és fél-t oda kellett tennem... Rájöttem, hogy az ölelés jó dolog. Megölelni valakit olyan, mintha átadnád az energiáidat. Egy furcsa energiacsere, aminek során mindkét fél energiái feltöltődnek. Na, ezen biztos elgondolkodna a fizikatanárom, majd bevágná a virtuális karót az e-ellenőrzőmbe.... Azt nem mondom, hogy sokkal oldottabb vagy közvetlenebb vagyok, de már javuló tendenciát mutatok:) Azért szeretnék megtartani egy bizonyos egyensúlyt. Van, amikor olyan vagyok, mint egy mániás depressziós, egy emó, máskor meg idióta, nevetgélő, káromkodó kamasz. Ezt a részét nem szeretem. Amikor érzem, hogy közönséges vagyok, azt meg egyenesen utálom. Néha még az is előfordul, hogy különlegesnek érzem magam, aztán jól elrontom a dolgot, vagy megteszik helyettem mások. Mindegy, megint terelem a szót.
Kanyarodjunk csak szépen vissza házunk tájékára. Befülelek a nyitott ajtón. Zajt hallok. Hangok. Kiabálásnak tűnik. Nem csak tűnik. Az is. A húgom a téma. Megint.
Állandóan lebukik. Pengeélen táncol, túl nagy tétet játszik meg, cibálja az oroszlán bajszát, nem őszinte. Velem sem. Ez nem tetszik. Én az vagyok vele. Nem mindenben, mert vannak kegyes hazugságok, de a kegyetlen igazságot is kimondom, amikor nem kéri. Apa kiakadt, mint egy ágyrugó. Tanácstalan. Kétségbeesett. A zavarát leginkább azzal leplezi, hogy kiabál. Nem hangosan, inkább a jéghideg, metsző tónusa az, ami ijesztő. Meg a pillantásai. Ahogy megvet, elítél. Csóválja a fejét. Én gondolkodom. Odanyújtanám a kezem a húgomnak, ahogy szoktuk, de apa pillantásától félek. Ha gyerekeim lesznek(mert lesznek, ebben biztos vagyok...), talán én is így fogok viselkedni. Megértem. Nem lehet egyszerű, ha nem tudsz valakiben megbízni, mégis kénytelen vagy rá. De ő nem adja fel, hiába hajtogatja vehemensen minden hasonló esetnél. Annál okosabb, annál jobban szereti húgom és annál sokkal kitartóbb. Na meg ő az apja. Egyébként. Valószínűleg egyszer úgy fel fogja apát idegesíteni az a lány valamivel, hogy apa elkergeti otthonról, aztán indulhatunk a keresésére családostul.
Kicsi család, de olyan....na. Olyan. Vagy nem.....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése