Ugrás a fő tartalomra

Cura fugit mero...

A gond menekül a bortól....
Holnap szilveszter, és végre(születésem óta) egyszer nem otthon töltöm:) A cím arra utal, ami otthon lenne:) Ez az év azon napja, amikor elővesszük az alkoholkészletet, és megcsapoljuk egy kicsit. Holnapra konkrétan egy fincsi orosz pezsgő és a világ legjobb likőrbora jutna, a Mavrodaphne:) De ebből idén kimaradok:)
Még nem tudom, mi lesz, de mindenképpen ezerszer jobb, mint az RTL kabaréműsorai éjfélig.
Hatalmas like a jövő szilveszterhez: apa és az igazgatónk közös javaslatával party lesz az aulában, hogy végre egyszer mindenki, aki eddig otthon punnyadt, mert nem engedték még a szomszédba se, akiket féltenek a sötét sikátorok perverz rémségeitől, a discobalesetektől, amik mindig mással történnek és az újévi macskajajtól, jól kibulizhassa magát. Bölcs meglátás, miszerint sok szülő inkább vállalna éjfélig ügyeletet egy sulibuliban, mint hogy  hajnali egykor a haját tépkedje az idegességtől, vagy hogy közösen a már említett csodálatos és felemelő kabarét nézegessék a TVben családostul, és hát úgyis mindenki fent van éjfélig, akkor meg már nem mindegy, hogy hol nem alszanak? Mindenesetre én támogatom az ötletet, mert túl nagy a szünet a Mikulásbuli és a Farsang között, és engem máshova nem szívesen engednek el :) Akinek esetleg kétségei lennének a dolog valódisága vagy minősége felől, annak szívesen elmondom, hogy minden, amit apáról feltételeznek, relatív. Szükség van a szigorára. Legalábbis időnként. Amikor iskolán kívül van, akkor ő is apa. Ember. Képes különválasztani a munkát a magánélettől, és teljesen más, mint a suliban.
Ezt meg kell emészteni, addig megyek, és létrehozok egy új blogot az új blogregényhez, amit sokan fogunk majd írni:) ha van kedved csatlakozni, írj egy kommentet, vagy szólj, vagy valami, és megbeszéljük:) kötetlen a dolog, úgyhogy hajrá!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A háznak emberi érzései vannak.

Ahogy ülök a kádban térdtől kilógó lábakkal és nézem a nulladik órát a mosógép tetején heverő laptopról, egy másik fürdőszoba sírni kezd. Kinyúlok és leállítom a filmet, de csak másodikra megy. Olyan nagyon hallani akarom, hogy mi történik, mert ismeretlen érzéseket vélek felfedezni ebben a házban, amiről az első nyelvvizsga óta kötelezően azt kellene gondolnom, hogy idegen és egymással nem határos. Tényleg szipog valaki, aztán tölt egy pohár vizet, köhög, iszik és megszűnik az érzékelhető jelenlét. Tegnap elromlott a belépetőrendszer, a héten sokadszorra, és kilenc után csekély reménnyel ácsorogtam a bejárat előtt, mert a ház ilyenkor alszik, aztán valaki mégis meglátott a torz üveg mögül. Kérdezte, hogy miért nem engedtem be magam, én meg a valóság számára elemezhető részével magyaráztam a kulcstalanságot, szóval hogy elvesztette a család, pedig nyilván nem, kérdezte, hogy miért nem kérem el a szomszédaimtól, ide is egy alternatív-valóságosat válaszoltam, éspedig azt, hogy mindkettő...

Működési terv

Az életem király. Van ösztöndíjam, egy zöld albérletem, amit én fizetek, és ahonnan reggelente az egész Kőszegi-hegység látszik, és a naplemente is, van egy galambszaros erkélye, de az attól még egy erkély, és egy időre az enyém, és a lakásom tiszta, legfeljebb a kukát kellene kivinnem, mert túl kicsit vásároltam, és mindig előbb telik be, mint hogy kiélvezhetném az üres kuka látványát, viszont ugye illik a búzafű-zöld falamhoz. Az ágyam puha és a takaróhuzatom olyan csíkos, amilyenje a svédeknek és a Szombathelyhez hasonlóan hideg helyen élő embereknek illik hogy legyen, tehát vékony kék és fehér. A konyhaszekrényemben egy bontatlan és egy bontott Amaretti, és jut hely más édességeknek is, sőt valószínűleg pénzem is lesz, hogy pótoljam, ha elfogyott. Van egy laptopom teleragasztva olyan matricákkal, amik csak a műanyagot fedik, az érdeklődési köreimet nem, viszont megbékéltem vele, hogy nem itt fejezzem ki önmagam. A nyáron azt hittem, hogy tönkre fog menni, de nem, én annyira szere...

Estimese

A baj az, hogy a szél mindig fúj. Tegnap is fújt. Fújt engem, őt és őt is, a fákat és a vizet és a hajamat és én ezt nem szeretem. Minden körülötte forog. A levegő is. Mondjuk nincs is más választása. Erőszakos és kíváncsi. Látod, már megint itt van és a szoknyám alatt kutat. Kizártak az erkélyre. Egyszál semmiben. Megértem őket: én sem hagynám, hogy más tartsa a gyertyát. Így viszont engem cirógat a szeptemberi szél szörnyű, hűvös ujjaival. Undorító. Mintha egy láthatatlan szatír ujjai járnának pucér végtagjaimon. Hess, el innen, keresetlen esti látogató! Lemászok. Már rég elfelejtették, hogy én is itt vagyok. Nem ácsorgok az erkélyen; lemásztam. Le én, mint a szélvész. Mint a gondolat. A főtérre megyek, beülök a kedvenc kávézómba, és a szoknya alatt csak önmagamat lelni, semmi mást. Fizetnem nem kell, ez az én asztalom, az én pincérem, az én számlám. Egyszer talán majd kiváltom magam az évszázadok óta halmozódó kávéscsészékből. Ha lesznek unokáim, főznek nekem kávét és tologatják...