jézusos kulcstartó

http://www.maszol.ro/uploads/files/userfiles/images/szines/2013/J%C3%BAnius/6/jezuskulcstarto.jpg

szentképekkel körülvéve hárman ülünk a négyfős kerekasztalnál. az egyik ilyen szentkép apám, aki a gőz fölött saját főztjét mártíromsággal telve fogyasztja. remeg az asztal, szegény olyan gyengécske utódja csak a kispadra állított tömörfa családi örökségnek. minden késcsapást magából kikelve fogad, és a lapja hol erre, hol arra görgeti a rajtafelejtett macskapöcsepaprikát. transzformátorház ez a mi asztalunk; ma apám sikertelen, erős karjai hasztalan gyűrögetik a bútorok szélét. nem működik a frissen beszerelhetetlen smárttévé, ez a hámsérülés fedi fel a bőre alatt rejtegetett lyukakat, és biztos benne, hogy őt ma nem érti senki.

nincs elég krumpli, basszameg, ezt mondja, aztán ül csak le, és persze nem felejti el jó erősen odacsapni a merőkanalat, ami kettőt cseng, és inkább nevet, mint sír, nem úgy, mint az anyám, aki annál inkább. loccsan a tejszín, mert nem elég az sem, nem elég a tejszín a krumpliban, sem a só. máskor mindig megkérdezi, amikor lecsúszott az első falat, hogy ugyan ehető-e az étel, jó puha lett-e az a hús, mert szerinte nagyon, de ma az is csak úgy vizesen, reszketve iramlik le a villáról, és sebesen törekedik elbújni a szájakban, hogy ne lássa a szörnyű krumplit, ami ugye kevés is meg ízetlen is. leszegi fejét a falat után a családfő, vállai megint pont úgy állnak, ahogy minden kétségbeesett dühöngése alatt, és szinte látom, ahogy a kitágult orrlyukakba ’tradicionális férfi vagyok’-feliratú levegőt tölt a védőangyala, hogy kisimítsa a kusza szálakat a homlokából. forognak a villák- ma önkiszolgálás van, mondja nekik az odacsapástól tapasztalt vezetővé avanzsált merőkanál, és megbűvölt kezeinkben sürgölődve egyensúlyozzák a narancsos szűzpecsenyét, ami végre szerepkonfúzió nélkül átadhatja magát a pecsenyeségnek.

https://artmargok.files.wordpress.com/2016/06/15669757734_f4e59103eb_b.jpg

nem megy a tévé-sutyorogja Szent Ernst a béna kürtőskalácsát lobogtatva a kifüggesztett palatáblának, de én csak leintem egy olyan ember helyreigazító pillantásával, aki már ezer karácsonyfaállítós veszekedés utáni csendes vasárnapi ebédet átélt már, és tudja, hogy a karácsonyfa-sikertelenség és a mai sikertelenség nem ugyanazon a szinten vannak a dráma-o-méteren. Kölcsey jobb szeme Aranyt szuggerálja, de Arany meg az erős pistát, úgyhogy Kölcsey végül csak úgy magában motyogva, mert a házi áldás és a mézeskalácsszív sem figyelnek, a meszelt falnak és az órának pletykálja el, hogy a művészúr egész héten ilyen, meg még ilyenebb is volt, és hogy ő maga, mármint Kölcsey természetesen, szóval hogy ő is volt már így, hogy a szar is le van szarva, és hogy a szép csúnya, a csúnya is csúnya és a smarttévé vezetékei sehogy sem állnak össze, az angol nyelvű használati utasításról nem is beszélve. előbbire bizalmasan, immáron arany teljes figyelmét élvezve hozzáteszi, hogy ezek az érzések szubjektívek, mert a sikert nem az adja, hogy leleplezik a szobrodat, persze az sem rossz, hanem a magadban somolygás azon, hogy ma valami világraszólót alkottál. aztán kissé körbelesve, hogy biztosan mindenki rá figyel, elhinti, hogy a smarttévé használati utasítása fent van a neten magyarul, mert látta, ahogy olvasom, de hagyjam, hogy a főnök bogozza ki a kibogoznivalót, mert nehéz ebben a világban igazán férfiasnak lenni.