Ugrás a fő tartalomra

jézusos kulcstartó

http://www.maszol.ro/uploads/files/userfiles/images/szines/2013/J%C3%BAnius/6/jezuskulcstarto.jpg
szentképekkel körülvéve hárman ülünk a négyfős kerekasztalnál. az egyik ilyen szentkép apám, aki a gőz fölött saját főztjét mártíromsággal telve fogyasztja. remeg az asztal, szegény olyan gyengécske utódja csak a kispadra állított tömörfa családi örökségnek. minden késcsapást magából kikelve fogad, és a lapja hol erre, hol arra görgeti a rajtafelejtett macskapöcsepaprikát. transzformátorház ez a mi asztalunk; ma apám sikertelen, erős karjai hasztalan gyűrögetik a bútorok szélét. nem működik a frissen beszerelhetetlen smárttévé, ez a hámsérülés fedi fel a bőre alatt rejtegetett lyukakat, és biztos benne, hogy őt ma nem érti senki.

nincs elég krumpli, basszameg, ezt mondja, aztán ül csak le, és persze nem felejti el jó erősen odacsapni a merőkanalat, ami kettőt cseng, és inkább nevet, mint sír, nem úgy, mint az anyám, aki annál inkább. loccsan a tejszín, mert nem elég az sem, nem elég a tejszín a krumpliban, sem a só. máskor mindig megkérdezi, amikor lecsúszott az első falat, hogy ugyan ehető-e az étel, jó puha lett-e az a hús, mert szerinte nagyon, de ma az is csak úgy vizesen, reszketve iramlik le a villáról, és sebesen törekedik elbújni a szájakban, hogy ne lássa a szörnyű krumplit, ami ugye kevés is meg ízetlen is. leszegi fejét a falat után a családfő, vállai megint pont úgy állnak, ahogy minden kétségbeesett dühöngése alatt, és szinte látom, ahogy a kitágult orrlyukakba ’tradicionális férfi vagyok’-feliratú levegőt tölt a védőangyala, hogy kisimítsa a kusza szálakat a homlokából. forognak a villák- ma önkiszolgálás van, mondja nekik az odacsapástól tapasztalt vezetővé avanzsált merőkanál, és megbűvölt kezeinkben sürgölődve egyensúlyozzák a narancsos szűzpecsenyét, ami végre szerepkonfúzió nélkül átadhatja magát a pecsenyeségnek.
https://artmargok.files.wordpress.com/2016/06/15669757734_f4e59103eb_b.jpg
nem megy a tévé-sutyorogja Szent Ernst a béna kürtőskalácsát lobogtatva a kifüggesztett palatáblának, de én csak leintem egy olyan ember helyreigazító pillantásával, aki már ezer karácsonyfaállítós veszekedés utáni csendes vasárnapi ebédet átélt már, és tudja, hogy a karácsonyfa-sikertelenség és a mai sikertelenség nem ugyanazon a szinten vannak a dráma-o-méteren. Kölcsey jobb szeme Aranyt szuggerálja, de Arany meg az erős pistát, úgyhogy Kölcsey végül csak úgy magában motyogva, mert a házi áldás és a mézeskalácsszív sem figyelnek, a meszelt falnak és az órának pletykálja el, hogy a művészúr egész héten ilyen, meg még ilyenebb is volt, és hogy ő maga, mármint Kölcsey természetesen, szóval hogy ő is volt már így, hogy a szar is le van szarva, és hogy a szép csúnya, a csúnya is csúnya és a smarttévé vezetékei sehogy sem állnak össze, az angol nyelvű használati utasításról nem is beszélve. előbbire bizalmasan, immáron arany teljes figyelmét élvezve hozzáteszi, hogy ezek az érzések szubjektívek, mert a sikert nem az adja, hogy leleplezik a szobrodat, persze az sem rossz, hanem a magadban somolygás azon, hogy ma valami világraszólót alkottál. aztán kissé körbelesve, hogy biztosan mindenki rá figyel, elhinti, hogy a smarttévé használati utasítása fent van a neten magyarul, mert látta, ahogy olvasom, de hagyjam, hogy a főnök bogozza ki a kibogoznivalót, mert nehéz ebben a világban igazán férfiasnak lenni.


Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A háznak emberi érzései vannak.

Ahogy ülök a kádban térdtől kilógó lábakkal és nézem a nulladik órát a mosógép tetején heverő laptopról, egy másik fürdőszoba sírni kezd. Kinyúlok és leállítom a filmet, de csak másodikra megy. Olyan nagyon hallani akarom, hogy mi történik, mert ismeretlen érzéseket vélek felfedezni ebben a házban, amiről az első nyelvvizsga óta kötelezően azt kellene gondolnom, hogy idegen és egymással nem határos. Tényleg szipog valaki, aztán tölt egy pohár vizet, köhög, iszik és megszűnik az érzékelhető jelenlét. Tegnap elromlott a belépetőrendszer, a héten sokadszorra, és kilenc után csekély reménnyel ácsorogtam a bejárat előtt, mert a ház ilyenkor alszik, aztán valaki mégis meglátott a torz üveg mögül. Kérdezte, hogy miért nem engedtem be magam, én meg a valóság számára elemezhető részével magyaráztam a kulcstalanságot, szóval hogy elvesztette a család, pedig nyilván nem, kérdezte, hogy miért nem kérem el a szomszédaimtól, ide is egy alternatív-valóságosat válaszoltam, éspedig azt, hogy mindkettő...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Működési terv

Az életem király. Van ösztöndíjam, egy zöld albérletem, amit én fizetek, és ahonnan reggelente az egész Kőszegi-hegység látszik, és a naplemente is, van egy galambszaros erkélye, de az attól még egy erkély, és egy időre az enyém, és a lakásom tiszta, legfeljebb a kukát kellene kivinnem, mert túl kicsit vásároltam, és mindig előbb telik be, mint hogy kiélvezhetném az üres kuka látványát, viszont ugye illik a búzafű-zöld falamhoz. Az ágyam puha és a takaróhuzatom olyan csíkos, amilyenje a svédeknek és a Szombathelyhez hasonlóan hideg helyen élő embereknek illik hogy legyen, tehát vékony kék és fehér. A konyhaszekrényemben egy bontatlan és egy bontott Amaretti, és jut hely más édességeknek is, sőt valószínűleg pénzem is lesz, hogy pótoljam, ha elfogyott. Van egy laptopom teleragasztva olyan matricákkal, amik csak a műanyagot fedik, az érdeklődési köreimet nem, viszont megbékéltem vele, hogy nem itt fejezzem ki önmagam. A nyáron azt hittem, hogy tönkre fog menni, de nem, én annyira szere...
Megjegyzés küldése
Olvasok tovább

Estimese

A baj az, hogy a szél mindig fúj. Tegnap is fújt. Fújt engem, őt és őt is, a fákat és a vizet és a hajamat és én ezt nem szeretem. Minden körülötte forog. A levegő is. Mondjuk nincs is más választása. Erőszakos és kíváncsi. Látod, már megint itt van és a szoknyám alatt kutat. Kizártak az erkélyre. Egyszál semmiben. Megértem őket: én sem hagynám, hogy más tartsa a gyertyát. Így viszont engem cirógat a szeptemberi szél szörnyű, hűvös ujjaival. Undorító. Mintha egy láthatatlan szatír ujjai járnának pucér végtagjaimon. Hess, el innen, keresetlen esti látogató! Lemászok. Már rég elfelejtették, hogy én is itt vagyok. Nem ácsorgok az erkélyen; lemásztam. Le én, mint a szélvész. Mint a gondolat. A főtérre megyek, beülök a kedvenc kávézómba, és a szoknya alatt csak önmagamat lelni, semmi mást. Fizetnem nem kell, ez az én asztalom, az én pincérem, az én számlám. Egyszer talán majd kiváltom magam az évszázadok óta halmozódó kávéscsészékből. Ha lesznek unokáim, főznek nekem kávét és tologatják...
1 megjegyzés
Olvasok tovább