Pénteken végeztem a tanulással, nem mentem sehová, mert tudtam, hogy úgysem lesz időm és ezen a héten pénteken ismerkedési est lesz, azzal letudom egy időre a mozoghatnékomat a fotózással együtt.
Szóval pénteken tanultam, szombaton korán keltünk, Kaposvárra autóztunk. Odafelé olyan volt a hangulatom, mint egy emósnak. Egyik szeme sír, a másik meg haj, mondaná valaki, aki nem én vagyok. Kaposvár mostanában a mamát jelenti, ő pedig egy nagy kihívást. Egész nap ott voltunk náluk, és meglepően normális volt. Csak egyszer próbálta telebeszélni a fejemet az általa megfelelőnek tartott gondolatokkal, de aztán beszélgettünk, elmondtam neki, hogyan képzelem el a jövőmet és a továbbtanulást, rájött, hogy nem érdemes ismételgetni valami olyasmit, amit nem fogok megvalósítani. Elég gyakran jut eszébe, hogy pálfordulásra ösztökéljen, azonban teljesen hiába, én már ilyen maradok. De ez most egészen jól végződött, nem vesztünk össze, nem emeltem fel a hangomat, ő pedig nem hagyott ott. Együtt sütöttünk és főztünk, sikerült egy olyan levest csinálnia, ami nagyon finom volt, és persze degeszre ettük magunkat, mert nála nincs olyan, hogy vége, ennyi; köszönöm, többet nem kérek. Semmi jele nem volt annak, hogy beteg. Egy ideig el is felejtettem. Aztán délután ültünk a padon, és beszélgetés közben a lábához kapott. Nagyon fáj neki. Sokszor. Azért ilyen ideges. Beszélt róla, hogy mi lesz, ha ő már nem lesz, és elkaptam anya pillantását. Láttam, hogy könnyes a szeme. Iszonyúan sajnáltam. Azt hiszem, most gyakrabban megyünk majd Kaposvárra. Aztán sokat nevettünk, mert a nevetés gyógyít. De nem is csak ezért, hanem mert ez egy ilyen nap volt. Szomorú és vidám. Sőt, ez az egész hétvége ilyen. Alig tudom összerendezni a fejemben a boldogságot a boldogtalansággal. Elbúcsúztunk. Késő délután még Kaposváron útba ejtettük a Corso-t egy kis shoppingolás céljából(először Libribe mentünk a húgomnak német tankönyvért, úgyhogy azért ez így nem teljesen pontos), hazafelé pedig az anyósülésen ülve beavatást nyertem az autónk működésébe. Most már akár el is tudnék vezetni egy Seatot elméletben. Anya már vezet egy ideje(kb. 25 éve:) és ráadásul régen tanár volt, úgyhogy igazán jól el tudta magyarázni a gázról le, kuplung, váltás kettesbe-problémát:) Most már értem, mit mutat a műszerfal sok világító szerkentyűje. Cserében én elmagyaráztam neki a Chrome működését. Kisegítjük egymást.
Egyébként mostanában jól kijövünk. Többet beszélgetünk és délutánonként elmegyünk ketten sétálni. Fél óra alatt sok dolog előkerül. Ez nekem így elég is. Amíg sétálunk, nem tudjuk egymást elkerülni, úgyhogy végül csak megbeszéljük az aktuális megbeszélni valót. És béke van. Vagy peace, kinek hogyan tetszik.
Ma későn keltem fel. Kilenckor. Mármint reggel kilenckor. Egy hét, és megyünk Németországba, először fogok repülni és most koncentrálok, nehogy lezuhanjunk, mert nem ízbe zuhannánk. Na nem mintha tudnék úszni....erről eszembe jutott ez a szám:
http://www.youtube.com/watch?v=ruqsgpOu-Ro
Rendet raktam mindenhol, ahol eszembe jutott. Többek között az asztalomon. A sarokban még harcoló német alakulatok is voltak, legalábbis anya mindig ezt mondja. Egyébként ez nem igaz. Még sosem találkoztam nácikkal a National Geographicon kívül. Eddig vártam valamire, tudomisén mire, de most rossz kedvem lett, ezért be is fejezem ezt az írást, mert egyre inkább lehangol. Nem jött be, amit terveztem. Még majd írok valamikor, csak nem most. Most megyek, felhangolom magam, ha már így sikerült lehangolódnom. Mondjuk listát készítek arról, amit el akarok vinni, vagy összepakolom a bőröndömet.
Auf Wiederlesen, ha egyáltalán van ilyen kifejezés.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése