Nemek
Minden egy márciusi napon kezdődött. A fákat nemrég még vastag hó- és jégréteg borította, az ágak nyikorogva nyögtek az enyhet adó tavaszi napsütés után, ám szokás szerint úgy tűnt, hogy csak a csalóka szél és a puhán szálldogáló pehelycsomók hallották meg kérésüket. De aztán ennek is vége lett.
2012-ben jártunk, alig néhány nappal a tavasz első napja után. Minden csendes volt, langyos, átlagos, csak mintha az égnek lett volna egy kissé beteges színe, ám e fölött az apró eltérés fölött kivétel nélkül mindenki szemet hunyt. Az ég már csak ilyen.... - gondoltuk valamennyien.
Az tanítás a szokott végtelen hosszúságú, az órák a szokott negyvenöt percesek, a szünetekben udvarra sereglő tömeg is épp olyan hatalmas volt, mint azelőtt mindig. Mindenkinek megvolt a saját helye a tanulói társadalom ranglétráján, senkinek nem jutott eszébe akár feljebb, akár lejjebb ereszkedni a lajtorjafokokon. Iskolánk egy jól működő rendszer prototípusának számított, tanulmányi eredmény szempontjából országszerte elterjedt a leghatékonyabb tanulói közösség híre. Az ország legjobb átlagát produkáltuk, ami persze nem is lehetett volna másként. Délelőtt tanulás, délután edzések és szakkörök felváltva, majd némi idő pihenésre, hogy másnap is a maximumot nyújthassuk. Én kitűnőre vizsgáztam három nyelvből, a bizonyítványom, akár egy minta az áruházi katalógusban, mellette elsőrangú futó is voltam, egyszóval izmaim és agyam tökéletesen alkalmasak voltak, hogy egy ilyen korú lányt működtessenek. Leginkább ugyanis valóban csak működtünk. Nem feszegettünk semmiféle határt, jól képzettek, jól neveltek és irányíthatók voltunk mindannyian. Legalábbis az esetek nagy többségében.
Mert ezen a dermesztő januári napon valaki érkezett közénk, és ezzel megbolygatta a rendszert. Amikor öt perccel nyolc óra előtt átléptem az osztály küszöbét, azonnal feltűnt, hogy valami változott. Mindenki nyugtalanul mocorgott a helyén a becsengetésre várva, majd a helyem felé tartva nekem is megakadt a szemem a változás okozóján.
A szeme vidám volt, majdnem ördögi, sötét haja a vállát verdeste, mosolya pedig egyszerre volt vad, rettenthetetlen, lehengerlő, ijesztő, merész és kihívó. Öltözködésében a szüleim csak kivetnivalót találtak volna - szakadt farmer bőrdzsekivel, egyszerű, fehér pólóval és elnyűtt, élénkpiros tornacipővel - hát nem egy anyám álma, az biztos… Azonban nem ez, hanem sokkal inkább a kisugárzása volt, ami tőlünk legjobban megkülönböztette. Egész testtartásával azt üzente, hogy ő az, akit még garantáltan nem törtek be és nem is fognak, legalábbis ha rajta múlik. Azt hiszem, hogy ezt az üzenetet nem csak én, hanem a legtöbben sikeresen fel is fogtuk. Ami azonban a leginkább feltűnt a padom felé tartva, hogy történetesen épp az én helyemre ült le a maga teljes kétméteres hanyag valójában. És az egyetlen üres pad a teremben éppen a régi padom szomszédja volt.
A megszokott precíz mozdulataimmal átvágtam a mellette álló székhez és elfoglaltam. A srác pimasz mosollyal fordult felém.
- Emma.
A névtáblám… - jutott eszembe a táskámon fityegő műanyag lapocska.
- Igen - válaszoltam teljesen fölöslegesen, hiszen nem kérdezte.
- Angyal - mondta erre ő, kétségtelenül magára vonatkozóan. Zavart a magabiztosság, amely körülvette. Még a nevét is ilyen magabiztossággal ejtette ki. A nevén töprengek... - döbbentem rá, ám későn. Ez sosem volt szokásom. Igazából szokásaim sem voltak, saját szokásaim legalábbis aligha.
- Jó reggelt! - zökkentett ki gondolataimból a társadalomtudomány-tanár. - Örülnék, ha a kisasszony ma is megtisztelne minket kitüntető figyelmével. Az imént éppen a két hét múlva előadandó projektmunka témáját osztottam ki - nézett rám megrovó tekintettel. Jogosnak éreztem. - Óra után jelentkezzen a büntetéséért!
- Igen, uram - válaszoltam. És egyben el is búcsúztam a szabadidőmtől az elkövetkezendő két hónapra. A tanár folytatta, amit megzavartam.
- A mai vétségéért Emma fog az új diákkal együtt dolgozni. A jövő hétre elvárom, hogy megismertesse őt iskolánk nevelési módszereivel, és hétfőn már őt is úgy fogjuk kezelni, ahogy mindenki mást. A maga dolga, hogy minden követelményünknek megfeleljen, ellenkező esetben a fiú minden hibájáért súlyos büntetésre számíthat. Köszönöm a figyelmet.
A tanár távozása után és a nap folyamán egyszer sem néztem a padtársamra. Alig vártam, hogy vége legyen.
- Emma! - ébresztett anyám meglepett hangja másnap reggel. Az emeletről lerobogva (azazhogy osonva, mert nálunk ez volt a szabály) szembe találtam magam életem első látogatójával. A mi iskolánkban senki nem találkozott senkivel tanítás után. Anyám nem is engedte volna. Angyal azonban szemlátomást nem ismerte ezt a szokást. Erre abból jöttem rá, hogy miatta kellett hajnalok hajnalán felkelnem.
- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem tőle barátságtalanul.
- Téged. Jöttem, hogy elkezdjük a projektet. Tudod, társadalomóra...rémlik még? - nézett rám azzal a furcsán átható pillantással. Láthatólag nem hogy a szokásainkat nem ismerte, még az sem tűnt fel neki, hogy nem a megfelelő időpontot választotta a vizithez.
- Igen - nyögtem ki végül. Soha eszembe nem jutna, hogy becsengessek egy idegenhez hajnalok hajnalán. Se máskor.
- Akkor esetleg ráérsz most?
- Igen - mondtam ki tehetetlenül. Ugh, minél előbb befejezzük, annál előbb lehetek újra átlagos.
- Remek. Akkor a kocsiban várlak - mondta, majd becsukta maga után az ajtót. Én meg csak néztem utána, mintha képzelődtem volna. De nem.
- Emma?
- Igen?
- Ez meg ki volt?
- Új osztálytárs.
- Remélem, nem...
- Csak egy új osztálytárs. Közös projekten dolgozunk - anyám gyanakvó természet.
- De ez nem...
- Átöltözhetek?
- Egy óra múlva itthon légy!
- Könyvtárba megyünk.
- Akkor délre.
- Igen...
Tíz perc múlva Angyal mellett ültem az autójában, útban a könyvtár felé. Az üléseknek friss illata volt. Otthonosabb, mint a házunk bármely fényesre suvickolt sarka. A visszapillantó tükörből egy vizsla nézett velem farkasszemet. Gyorsan kiderült az is, hogy Angyal nem szereti a csendet. A hangfalakból Arctic Monkeys hasított a szombat délelőtt lusta levegőjébe. Azonnal a hangerőszabályzó után nyúltam.
- Csak hogy már az elején tisztázzuk: ez egy projekt. Tanulni fogunk. Segítek neked bekerülni a rendszerbe, de ennyi. Utána békén hagysz.
- Nem... - vigyorgott rám, pedig ennél kerekebben nem is fogalmazhattam volna.
További tíz perc múlva már jóval többet tudtam róla, mint a szüleimről összesen. Angyal ugyanis nem nagyon zavartatta magát, már ami a kérésemet illeti. Elmesélte, honnan jött, milyenek voltak a szülei, mit szeret csinálni, amikor épp nem iskolában van, hogy mennyire szereti a sebességet, a hangokat és a magas helyeket, meg a fésű fogain végighúzni a kezét, a csípős paprika magjait, a hátam mögött lihegő ebet, Árnyékot. A szavai által megismertem azokat, akiket érdemesnek tartott rá, hogy bemutasson nekem. Bár látszólag feltűnő érdeklődéssel néztem az ablak előtt elsuhanó házakat, mindent hallottam és megjegyeztem. Ügyesen szelektálta az információkat, a figyelmem egyre inkább felé fordult. Amire egy kicsit sem vágytam...
Végül nem a könyvtárhoz vitt. Egy üres gyárépületnél szálltunk ki a város szélén.
- Mit keresünk itt?
- Tanulni fogunk. Te mondtad... gyere!
Kipattant a kocsiból, átmászott a kerítésen, majd a kutyájával együtt eltűnt egy romos fal mögött. Még visszanéztem a normális világ felé, aztán egy sóhaj kíséretében én is utánavetettem magam.
A tetőről eszméletlen volt a kilátás. Tökéletes ellentéte az alattunk elterülő koszos szürke betontömegnek. Láttam a templomtornyokat, a tízemeletesek legfelső szintjeit, a tévétornyot a szemben lévő hegyen, a környező mezőket és apró facsoportokat.
- Szép, nem gondolod?
- De...
Letelepedtünk a tető szélére, lelógattuk a lábunk.
- Van papírod? Mert amit mondani fogok, az fontos.
- Megjegyzem.
- Biztos?
- Biztos.
- Jó. Nézd, ebben az iskolában rengeteg szabály van. A nagy részét mindenki ismeri, a többit még senki. A legfontosabb, hogy légy olyan, mint mi. Olyan, mint a tömeg. Tanulj! Mindig, minden körülmények között legyél készen a megfelelő válasszal! Hordd az egyenruhát - sandítottam óvatosan a lábam mellett billegő piros lábbelikre -, és mindig formára vágott hajjal gyere! Ami mellesleg rövid... Ja, igen. A tisztaság magától értetődő. A menzán csak egyszer vegyél az eléd tett ételből! De ez csak egy szokás. Órán csak akkor beszélj, ha kérdeznek! Ha valamit nagyon tudsz, tartsd meg magadnak! A kérdésekkel is ugyanez a helyzet. A kutyád és a póráz közül legfeljebb a pórázt hozhatod be a suliba, mert az igazgató allergiás az állatszőrre.
- Nincs is póráza.
- Akkor maradjon otthon a kutya! Az egyéb háziállatokkal együtt. Választanod kell majd legalább egy szakkört és egy sportágat is, mert ez is elvárás. A legjobb, ha a focit és az éneket választod, ezek ugyanis rögtön tanítás után kezdődnek, egy-egy órás mindegyik, és így kerülhetsz haza a leghamarabb.
- Miért akarnék hamar hazakerülni?
- Mert mindenki ezt akarja. Miért akarnád pont te másként?
- Hát, talán mert én más vagyok.
Az volt a baj, hogy ezt nem csak én vettem észre, hanem mindenki.
- Lehet. De ez itt változni fog. Kell részleteznem az olyasmiket, mint a fogmosás, zokni színe, nyakkendőkötés, házik elkészítése...?
- Hagyd csak, kitalálom... - vigyorodott el. - Erre is találtak ki szabályokat?
- Igen... sőt az asztali etikettről és a helyes kiejtésről is van egy egész füzetnyi. De mivel későn szóltál, ezek most otthon maradtak.
- Miért jársz ide? Úgy értem, egy ilyen iskola nem valami laza és gyerekbarát hely...
- Mert a szüleim ezt akarják. De ennek semmi köze a témához....
- Nem tudsz nemet mondani? - vágott közbe, és szembefordult velem, törökülésbe helyezkedett és várakozón nézett felém.
- Tessék?! Ezt meg honnan veszed?
- Onnan, hogy amióta kinyitottad a szádat, egyszer sem jött ki rajta a nem.
- Tévedsz. Ez...lehetetlen. Én ki tudom mondani. És gyakran ki is mondom!
- Akkor rajta! Mondd utánam: NEMNEMNEMNEMNEM!!!! – mondta, majd várt. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem jöttek ki hangok rajta. A fejemben visszhangzott a nem, a számon halkan az igen.
- Nem tudod kimondani - nézett rám megint.- De akkor te mindig igent mondasz mindenre?
- Igen... - suttogtam.
- Az.... pocsék lehet. Fejben meg tudod csinálni?
Bólintottam.
- Sosem tudtad kimondani?
- De. Régen.
- És nem próbálnád meg mégis?
Megvontam a vállam.
- Minek?
- Mert ez hatalom mások kezében feletted. Csak próbáld elsuttogni!
Megráztam a fejem.
- Rendben. Akkor sajnos itt maradunk.
- Meddig?
- Ameddig meg nem próbálod.
- Akkor itt fogunk aludni.
- Nekem úgy is jó. Mára meleg estét jósoltak.
- Jó.
Fél tizenkettő körül elfogott a félelem. Ha nem érek haza időben, elképesztő büntetést kapok. Anyám élve fellógat a villanyoszlopra. És meg kellene magyaráznom, miért várattam meg őket és hol voltam.
- Maradjunk még? - kérdezte Angyal.
- I..gen....
- Te tudod… - nézett az órájára, és sóhajtva hátradőlt, már vagy századszor.
- Kérlek, menjünk. El fogok késni.
- Még van öt perced. Húsz perc az út, kettő a lejutás és három, amíg átöltözöl, ha akarsz. Csak mert csupa por lettél... - bökte meg a cipőmet halálos nyugalommal vigyorogva Angyal. De én nem tudtam kimondani.
11:34-kor felemeltem a fejem. Angyal felvonta a szemöldökét.
- Na, mi lesz? Maradunk? - kérdezte. És én kimondtam. Halkan ugyan, de kimondtam.
- Nem. Most elégedett vagy? Mehetünk végre?
Angyal arcát elöntötte egy ördögi vigyor.
- Mehetünk. És csak hogy tudd, büszke vagyok rád. Gondolom, hogy nem olyan egyszerű, mint mondjuk nekem.
- Remek. Akkor esetleg induljunk!
Anyámék csak csodálkoztak, amikor hazaértem. Nem kérdezték, mi tartott eddig, de láttam rajtuk, mennyire kíváncsiak és azt is, hogy helytelenítik. Engem viszont nem zaklatott fel a dolog annyira, mint vártam.
Másnap már nem is csodálkoztam, amikor a kapucsengő ébresztett fel. Pont egy fél órával korábban, mint tegnap. Magammal vittem az etikett füzeteimet. És pont egy fél órával korábban mondtam ki a nap első ’nem’ szavát.
Hétfőn nem volt korai kelés. Kedden sem. Nem is jött iskolába. Szerdán megfordult a fejemben, hogy elkérem az elérhetőségét a titkárságon. Csütörtökön el is kértem.
Amikor az edzések után hazaértem, bepötyögtem a számát a telefonba, és vártam. Nem vette fel. Másnap szintén nem. Pedig legalább nyolcszor felhívtam. Hagytam üzenetet is. Nem hívott vissza sem aznap, sem másnap. Még soha senkit nem hívtam fel, amióta az eszemet tudom. És engem sem hívott senki soha. Ez egy másik szokás...
Szombaton hajnalok hajnalán betörte egy kővel az ablakomat. Szerencsére nem szólalt meg a riasztó. Össze kellett takarítanom a szilánkokat a padlóról. Többször beleléptem a mezítlábas talpammal. Fájt és vérzett, de siettem, hogy minél előbb kijussak.
Amikor végül kisurrantam az ajtón, helytelennek éreztem, amit teszek. Rossz érzés volt. Hagytam ugyan üzenetet a szüleimnek, de akkor is.
- Bocs az ablakért - köszöntött derűsen az autójának dőlve.
- Hol voltál? - szögeztem neki azonnal a kérdést.
- Dolgom volt.
- Kerestelek. Visszahívás, meg ilyenek?
- Miért, erre is van egy ostoba szabályod? - kérdezte gúnyosan.
- Kerülöd a témát.
- Nem akarok róla beszélni. Nem fontos. Ha jól tudom, nálad is van néhány ilyen téma.
- Igen - húztam össze magamon a pulóvert.
- Ráérsz?
- Ezt már eljátszottuk egyszer...
- Ráérsz?
- Igen...
- Akkor pattanj be. Még nem magyaráztad el, hogy pontosan milyen hanglejtéssel ne beszéljek az osztálytársainkkal és a tanárokkal...
A gyár tetején ücsörögve folytattuk, ahol abbahagytuk. De tudtam, hogy elhallgatott valami fontosat.
- Rendben, akkor most egy fogadás következik - szólt bele az újabb előadásomba - Ha veszítek, nem nyaggatlak többet azzal, hogy mondj nemet. Ha viszont te veszítesz, a főtér közepén kell nemet kiabálnod. Na, benne vagy? - vigyorgott, arcán a győztesek mosolyával.
- Igen. Miből gondolod, hogy én veszítenék? - kérdeztem, ő meg csak nevetett.
Nemsokára már én is egyetértettem vele. Ugyanis az iskola előtt ültünk Angyallal és Árnyékkal, az utóbbi úgy vigyorgott rám, mintha már akkor vesztettem volna, közben pedig csak csorgatta a kezemre vékony patakokban a nyálát.
- Kizárt, hogy megtegyem. Kiszállok.
- Olyan nincs. Megegyeztünk. Fair játékot játszunk, nem?
- De.
- Akkor nyomás, ha nem akarod megosztani az egész városunkkal azt a szép szót.
Én pedig voltam olyan címeres ökör, hogy mentem és megtettem, amit mondott.
- Mi? Ezt meg hogy értsem? Nem... Honnan veszi, hogy pont az én lányom szögezte azt a förtelmes irományt az ajtóra?... Nem, az kizárt. Biztos? Jó. Értem. Beszélni fogok vele. Köszönöm, hogy értesítettek. Rendben. A viszonthallásra.... EMMA!!!
Anyám teljesen kiborult. Azt mondta, csalódott bennem. Hogy nem hitte volna, hogy képes vagyok erre. És igaza volt. Apám meg csak hallgatott és merőn bámult maga elé.
Megszületett az ítélet. Szobafogság nagyjából életem végéig, zsebpénzmegvonás (ezt mondjuk nem értettem, mert eddig sem volt zsebpénzem), fokozott ellenőrzés az iskolában és otthon is. És persze nem találkozhatok iskolán kívül senkivel.
Másnap Angyal jött értem. Az ablakból néztem. Anyám nyitott ajtót.
- Jó reggelt! Emmát keresem...
- Emma nem ér rá. Sem most, sem máskor. Átadjak neki valamit?
- Csak azt, hogy itt jártam. És hogy hívjon fel. Ja, és hogy ő nyert.
Miután elment, anyám kibővítette a büntetéseim sorát. A telefonálás is tiltólistára került. Hiába igyekeztem, nem sikerült visszahívnom, mert anyám még a telefon vezetékét is eltüntette.
Hétfőn Angyal megint nem jött iskolába. Kedden sem. És szerdán sem. Csütörtökön az iskolaajtóban Árnyék és az üvöltöző igazgató várt.
- Hogy került ide ez az állat?! Nem megmondtam, hogy ki nem állhatom őket, és allergiás vagyok a szőrre? - A vizsla odaszaladt hozzám, és nyüszítve ugrált előttem. Angyal nélkül. Be akartam menni az épületbe, de a kutya tovább nyüszített.
- Valaki vigye el innen, mert hívom a sintértelepet! - kiabált a beérkező diákokra.
- Nem az enyém, de elviszem a gazdájához - ajánlottam fel neki.
- Csak vigye, de gyorsan!
Fütyültem Árnyéknak. Elfutottunk egészen a gyárudvarig. Ott megálltam, és egészen komolyan ránéztem az állatra.
- Maradj itt! Visszajövök, érted? Visszajövök! Várj itt! - kértem, és visszaszaladtam az iskolába.
Fél tizenkettőkor az igazgatóhelyettes jött be az osztályba. Mindenki felállt. Aztán elmondta, hogy részvétét fejezi ki mindannyiunk felé, mert az egyik osztálytársunk ma reggel elhunyt. Ebből a gyönyörű hivatali köntösbe öltöztetett beszédből hallottam utoljára Angyalról. Mert ő volt az. Rákos volt. De nem mondta el.
Az osztály tudomásul vette. Nem indult el a sutyorgás, ahogy minden normális iskolában történt volna. Csak ültek ott szobormereven, mintha karót nyeltek volna. Alig bírtam kivárni az óra végét. Amikor a tanár panaszos nyikorgás kíséretében hátratolta a székét, hogy vége, én már az ajtóban álltam.
Aztán elrohantam. Még hallottam, hogy a portás utánam kiált valamit. Talán meg akart állítani. De engem ettől fogva senki nem állíthatott meg.
Árnyék már reggel tudta. Azért jött el hozzám. Csak én nem értettem. Futottam, amíg tudtam. Majdnem feldöntöttem a kerítés előtt szegényt.
Meghalt. Elment. Az egyetlen barátom.
- Nem... - suttogtam. - Nem. Nem.... - átöleltem a kutya nyakát, és a puha szőréhez érintettem az arcom. Nem... - mondtam. - Nem. Az nem lehet.
- De - mondta a kutyaszem.
Aztán végül felálltam. Megindultam a város utcáin, nyomomban Angyal Árnyékával. Kisétáltam a főtérre. Nem sírtam. Csak kinyitottam a számat, és a kutya vonításával egyidőben azt az egy szót kiáltottam az égbe, amit Angyal is mondott volna: nem....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése