Hogy ne csak fotóblogom legyen, ma írok egy keveset. Nem mintha olyan tengernyi időm lenne...csupán szükségem van rá. Az írásra. A betűkre. A szavakra.
Most végeztem a legújabb süteményemmel, a mazsolás-rumos-citromos kaláccsal, és elsőre elég jól sikerült, egészen pontosan annyira, hogy már csak két szeletre elég mennyiség van belőle. Ha sietsz, még kaphatsz egy kicsit!
Megváltozott az itthoni légkör. Olyan, mintha sűrű lenne a levegő, tele puskaporral, és ha nem vigyázok, gyorsan berobban. Mostanában elég gyakran történik ilyesmi. Veszekszünk, leszidnak, sírunk, megszorítjuk egymás kezét és várunk türelmesen. Mert van, akinek ennél sokkal rosszabb.
Nyár van. Summer time, ahogy már említettem. Az ablakunk alatt lézengett egész éjjel a beteg, halálszagú kutyánk. Nem tehetünk érte semmit. Orrfacsaró bűzt sodor be a szél a nyitott ablakon, és megborzongok. Ilyen hamar eljön érte... Értem mikor? Összeszorítom a szemem, hátha kizárhatom a fejemből a belétoluló gondolatokat. Ráérek. Előttem az élet. Elalszom, és álmodok egy békés helyet magamnak. Egyedül.
A béke egyedül már nem is béke.
És most nem vagyok egyedül. Illetve...viszonyítás kérdése. Ezt elolvastad, és úgy érzed, hogy egy kulturális káosz vagyok? Igazad van. Nem is fárasztalak tovább. Menj, és csinálj valami hasznosat! Igyál egy pohár vizet, vagy gondolj valami szépre. Ne rám, mert agygörcsöd lesz. Szia...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése