Minden kezdet nehéz. És a vég?

Régen csak úgy történtek velem a dolgok, most viszont már tudom őket irányítani. Vagy legalábbis szívesen teremtem meg magamnak az illúziót, hogy ez lehetséges. Akárhogyis, az biztos, hogy egészen máshogy látom a történéseket, mint néhány éve. Ennek semmi köze ahhoz, hogy éppen a kétikszen állok. Csak mostanában többet vagyok elfoglalva a belső világommal, mint ezzel a kinti térrel és élénkebben érzékelem a változásokat magam körül és magamban. Nagyjából úgy tudnám leírni, mint egy ködös idő és egy labirintus párhuzamát. Mielőtt ezt a nagy felfedezést tettem volna, legalábbis ahogy most utólag elképzelem, valami rendkívül homályos térben és időben mentek végbe az események. A tapogatózni ige meglehetősen jól leírja azt, ahogy éltem. Úgy gondolom, hogy ez nincs összefüggésben a céljaimmal, sokkalinkább a módszereimmel és a hozzáállásommal. A tapogatózás a ködben gyakran megjelenik a fejemben, mint kép és ha most előhívom, egészen szépiaárnyalatúnak látom, fakónak, mert emlékszem, hogy...

Először csak félve, egészen kicsit. Izmaim és idegeim pattanásig feszülve, még a nyakam sem lett nedves. Nyújtogattam fáradt tagjaim és néztem a zavaros víztömeget valami ismeretlen szörnyeteg után kutatva talán. Nem jött elő, Lábikrám csak a másik lábikrám simogatta. A lélegzetem halk, ám ahogy egyre mélyebbre kerül a mellkasom, a levegő már sóhajtásként távozik tüdőmből és én minden sóhajjal könnyebbnek vélem a testem. Alacsony a víz, félelem duzzasztja képzeletemben sötét áradattá, bár a homokot még bőven elérem. Tágra nyílt szemmel merítkezem újra és újra, centinként magamra húzva a hűvös takarót és közben egyenletes levegővételeim tartanak a helyemen csupán. Védtelen, meztelen hátam nyújtom merészen, de lassan a sötétségnek. Hiszek neki, amikor azt suttogja, elkap majd. Kezeim sután simítják a vékony vonalat, ami az ég és közte élesen vágódik a térbe, soha nem engedi, hogy elfelejtsem, ki a barát és ki az ellenség. Egy nagy sóhaj otthont cserél, de a testem még enyém, görcs...