Anna Gavalda Együtt lehetnénk című könyvében sokmindent
megtaláltam, amit a könyvekben keresni szoktam. Elveszi az időt az olvasás,
megáll az élet, nem eszek, nem alszom, fáradhatatlanná tesz, ha úgy érzem,
általa valami olyasmit szerzek meg, ami sehogy máshogy nem csattanhatott volna
össze az univerzumommal. Néha elmosódnak a szemem előtt a sorok, és tényleg,
őszintén ez nem a könnyek miatt van így, hanem mert szokott, néha nehéz
fókuszálnom, de hajnalban, amikor még mindig világít a képernyő, beteg is
vagyok és euforikus az egyetlen pisszenés és mozdulás nélkül az ágyamban,
odafent az agyamban átélt élményektől nem találom a sorokat. Őrülten fontos
ilyenkor, hogy megkérdezzem magamtól, nem lenne-e jobb aludni, de ha igazán
őszinte akarok lenni magamhoz, tudatomnál vagyok, nincs szükségem arra az
alvásra, és szükségem van arra, amit egy fura francia történet adhat nekem. Meg
sem kérdezem a fontos kérdést, hanem csak száguldozom tovább, vagy kapaszkodom,
ahogy sikerül, és élem valaki más életét, amit Mademoiselle Gavalda volt kedves
elérhetővé tenni számomra.
Néha felmerül az a kérdés is, hogy mennyire választható el
az alkotó az alkotásától, és ilyenkor, vagyis kettő óra negyvenhét perckor az
alkotóra gondolok, mert vajon ő, aki ezeket szépen kigondolta, leírta, majd
nyomtatásba adta, aludt-e, és vajon ő is érezte-e ezt a tüzelést, ami bizonnyal
nem a híresen sarkvidéki házunk tüze, hanem ő gyújtotta a lapok között. Néha
arra is gondolok, nem csak ennél a furcsa francia sztorinál, hogy a könyvek
tüze kissé mulatságos színben tünteti fel a könyveket gyújtogatókat, mert tűz
ellen tűzzel védekezni szándéktalanul igen költői gondolat, szinte megírni
való. Milyen áldás a felületes memóriám, ami lehetővé teszi, hogy újra és újra
sütkérezhessek kedvenc könyveim melegében, hogy rághassam a körmöm az eleve
elrendelt eseményeken. A jó könyvben, vagy ahogy egyszer kötelező
olvasmányainkra vonatkozóan megjegyeztem, az elolvasnivaló jó könyvben mindig
van halál, és mindig van szerelem, és ez alacsony lángon égő hétköznapi énemnek
határtalan öröme, mert egy jó könyvben kiélhetem magam, felcsapom, lángolok,
lecsapom, elfelejtem, és újra.
Néha az is felmerül bennem, hogy egyes könyvek,
memóriakapacitásom visszafogott mértéke ide vagy oda, annyira beépülnek a
személyiségembe, hogy egyfajta skizofrén költői én-gyűjteményként sorakoznak
odabent, és néha, de tényleg csak néha előtörnek onnan, mert nyilván senki sem
szeret örökké olyan szűk helyen élni. Ki ne szeretne viszont Philibert, a
remegő kezű, zseniális, ámbár szociális analfabéta lenni, akinek a Francia
történelem izgalmas, szereplői mint egy színészgárda tökéletlen szerepekkel,
úgy botladoznak az Alpokon, elefántok és krinolinos hátsók, rozzant
hermelinpalástos ikszedik Lajosok közepette. Hát ki ne. És ki ne szeretne
időről időre James Herriot lenni székrekedéses kutyák és túlságosan szapora
macskák és engedetlen tehenek állati kuszaságában. Vagy Gerald Durrell
Madagaszkáron, Korfun, úton és útfélen, ki ne szeretne Gerald felesége lenni,
leveleket csócsálni ismeretlen madárfajok ismerős fiókáinak, átélni minden
kalandjukat a szavannán, az őserdőben, a részeg erdőben, büdös növényekkel
büdös majmokat kajtatni, enni és inni és etetni és itatni. Vagy belakni egy
lakatlan szigetet Merle helyett, embert ölni büntetlenül, érezni olyan
érzéseket, amelyek talán nem is léteznek, de ha léteznek, talán soha nem
érezném őket, ha nem olvasnám el, ahogy más érzi őket, ahogy nők szeretnek,
ahogy férfiak szeretnek. Állatok soha nem érdekeltek igazán, azt nem tartottam
érdemesnek, ahogy ember elképzeli, hogy kutyaként lengő nyelvvel végigfutja a
határt, csak talán akkor, amikor Fekete István képzelte ezt, de abban sem azt
szerettem, ahogyan állattá válok olvasás közben, hanem az összhangot állat és
ember között, bármi legyen a célja, bármit gondoljon is. Amit ő mutatott, az
nem a gondolatok síkja, amelyben a kakasnak fáj, ha megöli a róka és szerelmes
a nyúl és éhes az egér, hanem a világnak egy olyan rendje, amit ritkán lát át
az ember ebben a másik világban, ami Göllétől messze van már, de ami azért
létezhet, és ez a tudat segít megérteni más világokat, összetett szerkezeteket.
Minél többet olvastam, annál több szögből láttam a
valóságokat, annál érdekesebbnek tűntek az engem körülvevő és engem körül nem
vevő dolgok. Amikor nem olvastam, akkor is bizonyosan élénken észleltem
mindent, mert a közelmúltban végiggondoltak alapján egészen apró korom egészen
jelentéktelennek tartott eseményeire is emlékszem, színesen és élénken, és
talán ha analfabéta maradok a szó hétköznapi értelmében, a magam igényéből és
ösztönéből is lett volna belőlem nyitott szemmel járó ember. Ez csodálatos
felfedezés, igazi önállóságom, öntudatom forrása, de ha ezek a távoli, régen
élt és általam soha nem látott dolgokat vizualizáló emberek soha nem kerültek
volna elém, szegényebb lennék sok világgal, sok évvel, rengeteg tapasztalattal,
és ezt fontos beismerni, mert erő.
Máskor a saját írásaimra gondolok, amit a hátterüktől
eltekintve úgy olvasok vissza időről időre, mintha először kerülnének kezembe,
és arra, hogy tudtomon kívül elemzem magam általuk, mert a mai énem valósága a
holnaputáni énem múltja, amit a memóriám objektivitással tálal, és az az én
mintha egy régmúlt lány leélt életéből jönne, amit már értek, már tisztán
látok. Ahogyan szeretek néha Camille és Franck lenni, úgy bújom néha a saját
használt bőrömbe és borzongok, megdöbbenek, félek, sírok is, mert nem mindig
vagyok okos és megfontolt, és bánom az akkori állapotomat, de ugyanakkor
dédelgetem, mint egy kislányt, és megbeszélem vele önmagam. Néha, ahogy Mr
Hyde, rám tör a múlt, és remegek tőle, dramatizálok, de hála ennek a
kíváncsiságnak, ami árokpartok és új könyvek felé hajt, ismerős, nem túl
érthető, de fejlődőképes az élmény, ettől pedig a saját életem látszólag
unalmas, számomra egetverően izgalmas regényét élem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése